CHILF MÁRIA: A MINTÁK KÖTNEK
CHILF MÁRIA kiállítása, Dunaújváros, 2023. szeptember 29.
A minták kötnek. A címről
Miféle minták? Családi, társadalmi, vagy a művésszé válás és képzés során hurkolódott minták? Netán Chilf Mária művészetében önmaga által kialakított minták? (Noha mindezeket mintázatoknak is nevezik.)
És mit csinálnak ezek a minták? Előírnak? Szabályoznak? Kijelölik a mozgásteret? Vagy épp lehetőséget kínálnak? A sokféle, láthatatlan, búvópatakként kanyarogva folydogáló mintázatok fogságban tarthatnak ugyan, de rendszereik révén kapaszkodót is nyújthatnak.
Ez a cím nem mellékesen Chilf Mária egyik képéről (nincs kiállítva), mint vándormotívum került a kiállítás elé. De azon a képen épp elszabadult egy láncszem a kötésmintából...
Miért jó egy retrospektív kiállítás? Azaz Chilf Máriáé?
A retrospektív kiállítás nem egy vagy két, a művész (vagy a kurátor) által felvetett kérdésbe, problémába, élvezetbe vezet be egy területen elmélyítve, szélesítve gondolataink és élményeink körét. Ehelyett egy egész erdőbe - a művész életművébe - vezet. Segíthet egyben látni az alkotó művészetét, változását, komplexitását, sokoldalúságát, útjának elágazásait... Megérteni őt és ezáltal azokat a dolgokat, amelyekre ő világított rá. Hol a folytonosság és egységesség tűnik fel, vagy éppen a kérdések sokféle felvetése.
Ha kétszer ekkora lenne is a berendezhető tér, Chilf hatalmas életművéből akkor is ki kéne hagyni rengeteg művét. Ez a visszatekintés – kezdve a szelekciót – nem is tekint a kezdetekig vissza – bár 25-30 esztendő sem kevés. Az időben visszafelé haladva – mintha csak régészeti feltáráson járnánk – ritkulnak az emlékek, az 1990-es évekből épp, hogy jelen van néhány mű. Egész műcsoportok maradtak ki, és egész műfajok, s ahogy egyre szórványosabbak a leletek, egyre titokzatosabb ez a művészet(történet)i ásatás. Ahogy az idő mélyére hatolunk, a rendezésnek köszönhetően, jutunk a lélekben is egyre mélyebbre.
Chilf Mária tulajdonképpen hagyományos művész, persze abban és csak abban az értelemben, hogy műtárgyakat állít elő és, hogy azok vizualitása közvetlen. Ezen azt értem, hogy a művek vizuális minőségeiben rejlik (nem feltétlenül rejtőzik) a jelentés, az alkotások nem koncepciók illusztrációi, holott koncepcióktól duzzadnak. Sőt, bennük bonyolult és elágazó rendszereket alkotó érzések és gondolatok sűrűsödnek, csomósodnak és türemkednek ki.
A lélek háza. A rendezésről
Chilf Mária kiállítása a lélek – avagy a lelkek – házává avatta a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet lakhelyét. Nagy, osztott csarnokában a magát a város, a nyilvánosság felé mutató falra helyezte el a művész azokat a munkáit, amelyeknek ő valójában csupán kitalálója volt – ez is csak félig-egészében igaz –; a kézimunkát hímző asszonyok és művész kollégák végezték. A kiállítótér záró, nagy falára, ami kintről, ha nem is teljesen, de szintén jól látható, azt a legújabb sorozatát tette, amely témájában (ha nem is metodikájában) kapcsolódik közösségi, társadalmi létezésünkhöz. Egy kvázi történelmi tablót állít elénk az alkotó, amelyen különböző korok és helyek magyar hőseit (és antihőseit) idézi meg. Többnyire emlékművekről származó szobrok és propagandacélokat szolgáló képmások reprodukcióiból egy hatalmas, látványos (fel)vonulássá rendezte a magyar történelem szereplőit.
A többi alkotását – a személyesebbeket – már csak azok láthatják, akik be is jönnek. Két erőteljes tondó fogadja őket azonnal, melyek mint mottók vezetnek a belső terekbe – nemcsak a kiállításéba, hanem a test és lélek kamráiba.
Még itt, a kilencvenes évekbeli installációinak szinekdochéjaként varródik a falba egy paraffinnal védett fakorong, rajta drótból kivarrt levélerezet, amely egy 1996-ban készített szürrealista objekt, egy fa-kút-lény levele volt.
Aki pedig az épületbe lépve először jobbra fordul, a tárgyi jelentéseket tekintve, egy köztes térbe jut, ahol egy monumentális, 6 méter széles akvarell fogadja. Rajta 77 különböző munkásruhába öltözött, védősisakos ember pózol csoportképhez. A Vendégmunkások (2010) cím a társadalmi élet felé mutat, ám hamarosan kiderül, hogy e cím – ugyancsak szójáték is – nem akármilyen munkásokra utal. Chilf képén ugyanis kollégái „vendégmunkában” festették meg művészi önarcképüket. Közelről a munkások névjegykártyáin művésznevek olvashatók – pl. Csontó, Csordás, Erdődy, Gerhes, Hajdú, Imre, Kisspál, Maurer, Medve, Szabó, Szépfalvi, Szilágyi, Wechter -, azokéi, akik az arcok helyére egy-egy saját munkát festettek. Ezen a közös alkotáson azonban Chilf a koncepción kívül festéssel az egész festmény karakterét is meghatározta.
A helyiség közepén álló installáció olyan vendégszobát hoz létre, ahol helyet lehet foglalni a vendégek között, akiknek arca meglepő – és nem kevésbé szellemes – módon tükör. Itt már gyanút lehet fogni, hogy a munkák közt nemcsak kifelé, a világba (ahogy régen mondták), de befelé, a lélek belsejébe is vezet az út. Ezt csak megerősíti az Autófókusz című festmény fej nélküli alakjának önfeltáró és feltárulkozó – humoros – pátoszformulája, ahogy az önmaga árnyékát festő ember képe is.
A kapcsolódó kis térben levő munkák pedig egy fekete árnyéklényről, a kis Ottfriedről és rituális elengedéséről szólnak.
Nagy, társadalmi tablóját Chilf a kiállításban talán legszemélyesebb, és úgy vélem, legtraumatikusabb élményét feldolgozó Brumival bármi megtörténhet sorozatával (2005) konfrontálja. Aki csak tüzetesen szemügyre veszi a játékosnak tűnő akvarelleket, nem tágíthat Brumi szájpadlásához szegezett pisztolyos képétől.
És onnan lehet alászállni a belső bugyrokba.
Noha a Terhelt helyek a természeti környezet pusztításával történt szembesülésére reagálnak, ezek másról is beszélnek – az akvarell nyelvén – ahogy zsigerekig hatolnak a Testünk rejtett titkai sorozat festményei.
Emberi, túlságosan is emberi. A művek nyelvezete
Nem vadásznék most jelentésekre (majd máskor), hogy végre eljussunk oda, a végső értelemhez, hanem épp azt szeretném, hogy időzzünk el a képeknél, és hagyjuk nyugodtan, hogy behálózzanak a szerteágazó gondolatok és emóciók; ne akarjunk megoldani semmit.
Chilf Mária akvarellel vagy színes pácokkal alkotott gazdag festőiséggel örvénylő, élénk, vagy épp visszafogott, átmenetekben bővelkedő, finom lazúrokkal, dúsan árnyalt, vagy kordában tartott, mégis ezernyi ágban folyó, netán szétterülő festékfoltokból komponált képein a képtárgyak, motívumok legtöbbször meghökkentően társulnak egymással és a festésmóddal.
A festői stílus lehet lágy, játékos vagy gyermekien vidám, kontrasztba állítva formákkal, vagy témákkal ellentmond a sztereotípiáknak, így lehet felkavaró, húsba vágó, gyakran mégis humoros, néha ironikus, nem egyszer abszurd (Vándor, Privát dzsungel- Empátia). Olykor direktebben fogalmaz Chilf, bár kedvenc eszköze a metafora, néha előfordul, hogy egész, kifejtett allegóriával áll elő (Brumi-sorozat), olykor szimbolikus nyelvet használ (Mosolyogni tessék!)
Fotókivágásaival már kész mintákat gondol újra, származzanak a fényképek családi archívumából vagy a „nagy” történelem albumaiból, elhagyja a feleslegesnek ítélt részeket, hogy a hiányok útján új tartalmaknak adjon teret. (Családi Album, Vonulás)
Kollázsain a fotó (vélt) tárgyilagosságát expresszív színezéssel kezdi ki (Infiltráció), vagy épp hangsúlyos komorságot ad nekik (Az út sejtése), vagy varázslatossá teszi azokat (Szüret, 2019).
Felsorolás nélkül csak jelzem, hogy Chilf témái éppoly szerteágazóak, mint technikái, módszerei és műfajai. Kalandozik az álmok csarnokában; merészen, mégis körültekintően járkál az emlékezet tereiben, a traumatikus valóságban, családja történetében, a történelemben, a világegyetem szívében; titkokat fürkészik és festi a végtelent fölöttünk, a végtelent alattunk.
Virtuóz módon fordít át veszteséget, traumát. Ezek a játékos-komoly cselekvései elementáris esztétikai tapasztalathoz vezetnek. Ebben jön létre a terápiás hatás, gyógyulnak a sebek. A sebei, a sebeink.
Tatai Erzsébet
A minták kötnek. A címről
Miféle minták? Családi, társadalmi, vagy a művésszé válás és képzés során hurkolódott minták? Netán Chilf Mária művészetében önmaga által kialakított minták? (Noha mindezeket mintázatoknak is nevezik.)
És mit csinálnak ezek a minták? Előírnak? Szabályoznak? Kijelölik a mozgásteret? Vagy épp lehetőséget kínálnak? A sokféle, láthatatlan, búvópatakként kanyarogva folydogáló mintázatok fogságban tarthatnak ugyan, de rendszereik révén kapaszkodót is nyújthatnak.
Ez a cím nem mellékesen Chilf Mária egyik képéről (nincs kiállítva), mint vándormotívum került a kiállítás elé. De azon a képen épp elszabadult egy láncszem a kötésmintából...
Miért jó egy retrospektív kiállítás? Azaz Chilf Máriáé?
A retrospektív kiállítás nem egy vagy két, a művész (vagy a kurátor) által felvetett kérdésbe, problémába, élvezetbe vezet be egy területen elmélyítve, szélesítve gondolataink és élményeink körét. Ehelyett egy egész erdőbe - a művész életművébe - vezet. Segíthet egyben látni az alkotó művészetét, változását, komplexitását, sokoldalúságát, útjának elágazásait... Megérteni őt és ezáltal azokat a dolgokat, amelyekre ő világított rá. Hol a folytonosság és egységesség tűnik fel, vagy éppen a kérdések sokféle felvetése.
Ha kétszer ekkora lenne is a berendezhető tér, Chilf hatalmas életművéből akkor is ki kéne hagyni rengeteg művét. Ez a visszatekintés – kezdve a szelekciót – nem is tekint a kezdetekig vissza – bár 25-30 esztendő sem kevés. Az időben visszafelé haladva – mintha csak régészeti feltáráson járnánk – ritkulnak az emlékek, az 1990-es évekből épp, hogy jelen van néhány mű. Egész műcsoportok maradtak ki, és egész műfajok, s ahogy egyre szórványosabbak a leletek, egyre titokzatosabb ez a művészet(történet)i ásatás. Ahogy az idő mélyére hatolunk, a rendezésnek köszönhetően, jutunk a lélekben is egyre mélyebbre.
Chilf Mária tulajdonképpen hagyományos művész, persze abban és csak abban az értelemben, hogy műtárgyakat állít elő és, hogy azok vizualitása közvetlen. Ezen azt értem, hogy a művek vizuális minőségeiben rejlik (nem feltétlenül rejtőzik) a jelentés, az alkotások nem koncepciók illusztrációi, holott koncepcióktól duzzadnak. Sőt, bennük bonyolult és elágazó rendszereket alkotó érzések és gondolatok sűrűsödnek, csomósodnak és türemkednek ki.
A lélek háza. A rendezésről
Chilf Mária kiállítása a lélek – avagy a lelkek – házává avatta a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet lakhelyét. Nagy, osztott csarnokában a magát a város, a nyilvánosság felé mutató falra helyezte el a művész azokat a munkáit, amelyeknek ő valójában csupán kitalálója volt – ez is csak félig-egészében igaz –; a kézimunkát hímző asszonyok és művész kollégák végezték. A kiállítótér záró, nagy falára, ami kintről, ha nem is teljesen, de szintén jól látható, azt a legújabb sorozatát tette, amely témájában (ha nem is metodikájában) kapcsolódik közösségi, társadalmi létezésünkhöz. Egy kvázi történelmi tablót állít elénk az alkotó, amelyen különböző korok és helyek magyar hőseit (és antihőseit) idézi meg. Többnyire emlékművekről származó szobrok és propagandacélokat szolgáló képmások reprodukcióiból egy hatalmas, látványos (fel)vonulássá rendezte a magyar történelem szereplőit.
A többi alkotását – a személyesebbeket – már csak azok láthatják, akik be is jönnek. Két erőteljes tondó fogadja őket azonnal, melyek mint mottók vezetnek a belső terekbe – nemcsak a kiállításéba, hanem a test és lélek kamráiba.
Még itt, a kilencvenes évekbeli installációinak szinekdochéjaként varródik a falba egy paraffinnal védett fakorong, rajta drótból kivarrt levélerezet, amely egy 1996-ban készített szürrealista objekt, egy fa-kút-lény levele volt.
Aki pedig az épületbe lépve először jobbra fordul, a tárgyi jelentéseket tekintve, egy köztes térbe jut, ahol egy monumentális, 6 méter széles akvarell fogadja. Rajta 77 különböző munkásruhába öltözött, védősisakos ember pózol csoportképhez. A Vendégmunkások (2010) cím a társadalmi élet felé mutat, ám hamarosan kiderül, hogy e cím – ugyancsak szójáték is – nem akármilyen munkásokra utal. Chilf képén ugyanis kollégái „vendégmunkában” festették meg művészi önarcképüket. Közelről a munkások névjegykártyáin művésznevek olvashatók – pl. Csontó, Csordás, Erdődy, Gerhes, Hajdú, Imre, Kisspál, Maurer, Medve, Szabó, Szépfalvi, Szilágyi, Wechter -, azokéi, akik az arcok helyére egy-egy saját munkát festettek. Ezen a közös alkotáson azonban Chilf a koncepción kívül festéssel az egész festmény karakterét is meghatározta.
A helyiség közepén álló installáció olyan vendégszobát hoz létre, ahol helyet lehet foglalni a vendégek között, akiknek arca meglepő – és nem kevésbé szellemes – módon tükör. Itt már gyanút lehet fogni, hogy a munkák közt nemcsak kifelé, a világba (ahogy régen mondták), de befelé, a lélek belsejébe is vezet az út. Ezt csak megerősíti az Autófókusz című festmény fej nélküli alakjának önfeltáró és feltárulkozó – humoros – pátoszformulája, ahogy az önmaga árnyékát festő ember képe is.
A kapcsolódó kis térben levő munkák pedig egy fekete árnyéklényről, a kis Ottfriedről és rituális elengedéséről szólnak.
Nagy, társadalmi tablóját Chilf a kiállításban talán legszemélyesebb, és úgy vélem, legtraumatikusabb élményét feldolgozó Brumival bármi megtörténhet sorozatával (2005) konfrontálja. Aki csak tüzetesen szemügyre veszi a játékosnak tűnő akvarelleket, nem tágíthat Brumi szájpadlásához szegezett pisztolyos képétől.
És onnan lehet alászállni a belső bugyrokba.
Noha a Terhelt helyek a természeti környezet pusztításával történt szembesülésére reagálnak, ezek másról is beszélnek – az akvarell nyelvén – ahogy zsigerekig hatolnak a Testünk rejtett titkai sorozat festményei.
Emberi, túlságosan is emberi. A művek nyelvezete
Nem vadásznék most jelentésekre (majd máskor), hogy végre eljussunk oda, a végső értelemhez, hanem épp azt szeretném, hogy időzzünk el a képeknél, és hagyjuk nyugodtan, hogy behálózzanak a szerteágazó gondolatok és emóciók; ne akarjunk megoldani semmit.
Chilf Mária akvarellel vagy színes pácokkal alkotott gazdag festőiséggel örvénylő, élénk, vagy épp visszafogott, átmenetekben bővelkedő, finom lazúrokkal, dúsan árnyalt, vagy kordában tartott, mégis ezernyi ágban folyó, netán szétterülő festékfoltokból komponált képein a képtárgyak, motívumok legtöbbször meghökkentően társulnak egymással és a festésmóddal.
A festői stílus lehet lágy, játékos vagy gyermekien vidám, kontrasztba állítva formákkal, vagy témákkal ellentmond a sztereotípiáknak, így lehet felkavaró, húsba vágó, gyakran mégis humoros, néha ironikus, nem egyszer abszurd (Vándor, Privát dzsungel- Empátia). Olykor direktebben fogalmaz Chilf, bár kedvenc eszköze a metafora, néha előfordul, hogy egész, kifejtett allegóriával áll elő (Brumi-sorozat), olykor szimbolikus nyelvet használ (Mosolyogni tessék!)
Fotókivágásaival már kész mintákat gondol újra, származzanak a fényképek családi archívumából vagy a „nagy” történelem albumaiból, elhagyja a feleslegesnek ítélt részeket, hogy a hiányok útján új tartalmaknak adjon teret. (Családi Album, Vonulás)
Kollázsain a fotó (vélt) tárgyilagosságát expresszív színezéssel kezdi ki (Infiltráció), vagy épp hangsúlyos komorságot ad nekik (Az út sejtése), vagy varázslatossá teszi azokat (Szüret, 2019).
Felsorolás nélkül csak jelzem, hogy Chilf témái éppoly szerteágazóak, mint technikái, módszerei és műfajai. Kalandozik az álmok csarnokában; merészen, mégis körültekintően járkál az emlékezet tereiben, a traumatikus valóságban, családja történetében, a történelemben, a világegyetem szívében; titkokat fürkészik és festi a végtelent fölöttünk, a végtelent alattunk.
Virtuóz módon fordít át veszteséget, traumát. Ezek a játékos-komoly cselekvései elementáris esztétikai tapasztalathoz vezetnek. Ebben jön létre a terápiás hatás, gyógyulnak a sebek. A sebei, a sebeink.
Tatai Erzsébet
