Otthon jó - Gerhes Gábor megnyitó beszéd

Otthonról: haza!

A kisvasút 1958. május elsején Sztálinvárosban is elindult. Utasokkal volt tele. A Vidámparktól kezdte, ötszázméteres menettávon végig, hogy aztán tovább, egészen a Ságvári-kilátóig érjen.

Az Alföldön eddigre már bőven letermett a gyapot meg a rizs, jól haladtak az ágasbúza-kísérletek: szemben a hagyományos hatvannal, 200 szemet is termett egy kalász. Kossuth-díjas vasmunkások hozták az 1200%-ot, és addigra elég szépen alakult a magyar narancs ügye is.
Semmik vagyunk, de minden leszünk, csupán Békeharc és Fegyverbarátság! amin múlik.

Ekkor még épp csak egy év telt el elhíresedett beszéde óta, ahol Kádár János feloldozza nemzetét negyvennégy, és nem különben saját magát ötvenhat miatt. Aznap indult az első tévéadás, mindannyian megláthattuk: a szocializmus végre emberarcúvá érett.

De még előtte:
1949 novemberében érkeztek az első szovjet és magyar mérnökök az akkor pár száz lelket számláló Dunapentelére, hogy néhány év leforgása alatt véghezvigyék a kor legnagyobb kirakatberuházását. Itt az Alföld dunai peremén felhúzzanak egy szovjet mintára hangolt mesterséges ipar-várost, hozzá vasművel, lakóteleppel, víztoronnyal, meg a kötelező agit-prop-szuvenírokkal, hogy aztán feltöltsék a környező agrárvidékekről később szocialista vasmunkásokká feliskolázott emberekkel. A jövő embere készült itt a Vasmű kohóiban. Előre programozott, komplett életpályák és sorsok lettek moszkvai tervezőasztalokról idegondolva, le volt léptékelve a szocialista élettér minden szóba jöhető és szükséges kiterjedése.

Láttam egyszer egy ilyen méretezési szabvány jegyzéket, vagy mit. Panel-építészek számára készült és arra szolgált, hogy tudják, mekkora helyigénye lehet bizonyos használati tárgyaknak, ruháknak, élelmiszereknek, stb. Hány centi kell például 5 db, a szekrény polcán egymásra rakott összehajtogatott ingnek, vagy 2 pár cipő mekkora teret fogaljon alul, pláne, ha abból az egyik mondjuk női. Két kagylófotellal, egy padlóvázával, nyolc közepesen vastag könyvvel számolva a nappaliban, mekkora méret marad a futószőnyegre, az ott lakók számára kívánatos optimális és szükségszerű élettér (zárójelben: otthon) kialakítására.
Képzeljék: volt az ábrák között egy komplett egész füstölt sonka is. Beméretezve. A hossza, szélessége és a magassága, centiben pontosan megadva, ha úgy adódna, beférjen a harmadik emeleti panel spejzébe. Nyilván, nanáhogy! Persze az úgynevezett kohászkoktélról, ami ugye nem volt más, mint tiszta ipari szesz némi vízzel felütve, és az egyik itteni haverom apja itatta velünk, arra nem gondolt senki, beméretileg.      

Van itt a Dunaújvárosi Múzeum gyűjteményében egy egészen elképesztően egyedülálló, vörös mappabőrbe kötött, fémveretes kódexet formáló vaskos könyv. A gerincén három, tűzzománccal futtatott vörös csillag, a fedelén két rézgombba foglalt évszám: 1951 az egyik, OKT.27. a másik. Nyilván október. A címe, aranyozva csupa nagybetűvel: A Dunai Vasmű dolgozóinak kőműveseknek, ácsoknak, mérnököknek, technikusoknak, vasbetonszerelőknek, vasmunkásoknak, kubikusoknak, segédmunkásoknak (itt elfogy a felsorolás) levele Rákosi elvtárshoz.
Ez a vörös kódex több száz kézzel írott levelet tartalmaz, melyekben az akkor még dunapentelei lakosok – azaz: a magyar emberek – levélben – olykor kis versikében – kérik Rákosi Mátyás elvtársat, hogy továbbítsa kérésüket Sztálin elvtárs felé, hogy 1951. november 7. tiszteletére Dunapentele felvegye az ő nevét és Sztálinváros lehessen. Így is lett. Különös, hogy a névadó szobra majdnem napra pontosan öt évvel később már Budapest utcáin feldarabolva és széthordva hevert, mégis a város egészen 1961-ig megtartotta a nevet.

A pápa sosem járt Pápán, mint ahogy Sztálin sem jutott el végül Sztálinvárosba.

Azoknak, akik nem ide születtünk, és a hatvanas-hetvenes években iskolázódtunk, Dunaújváros volt az a nyugtalanító hely, ahol látszólag máris minden sikerült, amire az ország méltatlanabbik része még csak készült. Naponta jöttek innen, hogy átadták, megnyitották, felavatták. A tankönyveinkben a dunaújvárosi szocialista munka boldog hősei kötetekkel a hónuk alatt sétálgatnak a mintalakótelepek melletti, szobrokkal telezsúfolt, virágos parkokban. Cinkosan bólogatnak Somogyi József vízben pancsoló Öntelt mackójára, hogy lám-lám, meg ugye-ugye, így jár az aki, meg ilyesmi. Nők szoknyákban, brigádok virágcsokrokkal, közülük egyvalaki feltartott karral mindig valahova elfelé mutat.

A jövő egyszer már akkor is elkezdődött.      

Mi pedig ezalatt esténként gazdálkodjokosoztunk otthon a lipótban, egy valami gigászi vaskohótól indulva a játékban, és körönként oda is térve vissza, hogy kapjunk pénzt, amivel játsszunk és amiért meg sem kellett dogoznunk. Róttuk a köröket és éreztük, az ÉLET még sok csodás élményt tartogat. Attól azért paráztunk, nehogy valaki a Mulató nevű mezőre lépjen, mert az bukta az egészet. Legjobb volt nem mulatozni. A mulatozást mindenki máshogy intézte akkoriban. A nyertes végül, - aki a legokosabban gazdálkodott -, olyan otthont tudott berendezni magának, varrógéppel-mosógéppel, amilyenben aztán lakni érdemes.

Azért nekünk se volt könnyű ott, de nektek itt még inkább se. Mikorra kihunyt az utolsó ablak fénye, a világra béke szállt, meg egy neon-galamb, csőrében neon-ág, ők őrizték az álmokat.

A dunaújvárosi kisvasút 1976-ban szűnt meg, mára nyoma sem maradt, ahogy a Vidámparknak sem.

Önmérséklettel mondom: milyen messze is van ez még a kiskutya-kisvasút-kisfoci szotyiköpködő frusztrált infantilizmusától. Az egész játékboltot bosszúvágyból falura hazavinni akarástól, a Magyarországot élőszereplős csocsóasztallá barmolástól, egyetemestül, akadémiástul, Budai Várastul.

Erre azért várnunk kellett pár évtizedet.

Hölgyeim és Uraim,
három egészen kiváló dunaújvárosi képzőművész Otthon jó című kiállításának megnyitója ez. Nem azért vannak hárman, mert hárman vannak, hanem mert meglepően sokan vannak, akik itthon vannak otthon.

Most Kaszás, Keserue és Várnai, azaz: Heimat, Vaterland és Motherland. Nézzük meg őket, ahogy megérkeztek ide otthonról, haza!

Gerhes Gábor
2019. szeptember 12.