Nyulasi Zsolt megnyitó szöveg

„Pilleháton repülünk innen tovább/ Emléked bezárja a kis ablakot/ Testeden a szél olyan könnyen fúj át/ Fehér krétával küzdök egy fehér lapon.”

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves vendégek, drága böngészők és aranyos mindenki!

Engedjék meg, hogy kivételesen ne egy vidám, csengően optimista és bohókásan tavaszillatú bevezetővel kezdjem – a fent idézett szöveget az Elefánt zenekar Vacak című számából csentem, a dunaújvárosi vonatkozású tényezőről majd később.

A kiállítás címe – Tavaszi tárlat – egyfelől ismerős, mert jó esetben kétévente visszatér ide, a Kortárs Művészeti Intézet termeibe a dunaújvárosi, illetve a térségben élő vagy éppen másutt élő, de a város kulturális-művészeti életéhez ezer és egy szállal kötődő alkotók bemutatója. Másrészt meg, hát valljuk már be, jó cím: a zsendülés és zendülés is benne foglaltatik, a megújulás, a zöldbe boruló Duna-part is bevillan ilyenkor, meg a szerelmes szívek, a vér pezsdülése. (Mellékszál, de fontos mellékszál! „Úgyse mered belekeverni a szexet”, mondta egy ismerősöm, történetesen egy hölgy ismerősöm a napokban, amikor elhősködtem neki azzal, hogy fellépésem lesz a tavaszi tárlaton. Meg még mondott mást is, amit nem merek belekeverni, de azt a szót az illendőség és tapintat kedvéért tényleg nem idézem, mondjuk úgy, szervesen, sőt, szervülten összefügg a másik tényezővel, amit nem merek majd belekeverni, de hát már bele is kevertem, ugye. Nem lett igaza, apró öröm, azért félig mégis, pici hiátus, zárójel bezárva.)

Most viszont egy picit szakmázni fogok, de nem esztétikai, művészetelméleti meg -történeti vonatkozásokat emlegetek. Pedig bizony lehetne azt is, szálazni, elemezgetni, miért végletesen szomorú a mostani munkák egy jelentős része, miért fekete-fehér, miért nincs rajta ember, miért a sok-sok ablak motívum, és úgy egyáltalán, hol van, hova tűnt, hova tűnhetett a derű a munkák mélyéről.  Vagy azt elemezgetni, hol és hogyan tűnnek föl a munkákban a dunaújvárosi motívumok, elemek, momentumok – szép és felemelő játék, a ráismerés örömének mámorító fűszerével.

De nem, nem kezdek szálazni, helyette inkább a saját körön belül maradok. Írjunk együtt újságot! Ha dunaújvárosi újság írására adná valaki a fejét – nagy óvatosságra inteném! –, akkor gyorsan, ha tetszik, az elsők között kell figyelemmel lennie a közelségnek nevezett hírértéknövelő tényezőre.

Az számít, az fontos, ami itt van. Ami vagy aki: dunaújvárosi, ergo – Dunaújvárosé, ebből fakadóan; a miénk.

Ez a miénkség nagyon fontos szempont, erre kész és komplett programot építettünk anno Boda kapitánnyal, neve is lett, a Boda-Öcaline sejtés. Ez körülbelül úgy írható le, hogy amint a világban minden jelentős teljesítmény mögött dolgozik egy magyar agy, úgy ugyanez érvényes a Mi Országunk és Dunaújváros viszonylatában. Minden nagy hazai mutatványban ott dolgozik egy dunaújvárosi szereplő. Mondok egy, sőt, rögtön kettő példát.
Az előbb, a bevezetőben az Elefánt zenekar szövegét idéztem, ideillő, idevágó, aktuális, fájdalmasan szép – és képzeljék, képzeljétek, a zenekar billentyűse az a Kovács Zoltán, aki a Vasas táncosaként Bálint Péterrel Ki mit tud?-ot nyert népzene, néptánc kategóriában a ’90-es évek elején.

De jöjjön egy egészen friss példa is. A napokban debütált a Halo sorozat, egy XXVI. századi összecsapást dolgoz fel, emberiség kontra idegenek, tudományos is, fantasztikus is, kegyetlen is, emberi is, a producer Steven Spielberg.  Arról szól, hogy egyedül senki sem mentheti meg az emberiséget. Senki, de még a Főnök se, és most kérem, ne nevessetek.

Itt van ez az új, misztikus nagyszabás, a trailer pár napja jött ki, tegnapig megnézték 5 és fél millióan. És képzeljék, képzeljétek, ebben az új sorozatban lesz egy magyar szereplő, és még nem elég, hogy magyar, de ráadásul dunaújvárosi is, Veres-Kovács Petra, aki csak azért nem részletezte a saját közreműködését – pedig elég körmönfontan vallattam –, mert komoly titoktartási nyilatkozatot írt alá. A Spielbergnek.

Összegezve: mindenütt ott vagyunk, már a XXVI. században is, repülünk, csak egy picivel lassabban a gondolatnál, mi, büszke és szabad, és a szabadságunkra méltán büszke dunaújvárosiak – és kérem, itt igenis legyenek, akár csak egyetlen percre, egyetlen pillanatra lényegesek a politikai szempontok. A hovatartozás, a választás, most jelesül a választás küszöbe – minden értelemben. A dafke, a mégis, a csak azért se, a csak azért is.

A helyi érték, a dunaújvárosi szál, a helyi erő és a magas minőség, így, együtt.

Jöjjön még egy, ha tetszik, személyes vonatkozás. Az még plusz jó ebben a dunaújvárosi közelség-történetben, hogy aki itt van, és történetesen művész, alkot, fúr, farag, maszatol, gondolkodik, töpreng, kitalál, tervez és megvalósít, az jó eséllyel még barát is, de legalább ismerős, vagyis innentől számítva pár perc múlva már koccintunk és megbeszélünk. És ez is nagyon fontos, hogy beszélünk, megbeszélünk.

„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” – Ludwig Wittgenstein talányos és szomorú mondata az elfojtásokról, a tabukról, a kibeszéletlen és kibeszélhetetlen tényezőkről szól, de most, engedelmetekkel, megfordítanám. Amiről lehet beszélni, arról kell is beszélni. Elemi kötelesség. Most nem nagyon lehet beszélni a vidám tavaszról, a vér pezsdüléséről, és megkockáztatom, necces megszólalni a művészetről, a művekről, a praxisról általában. Arról, hogy konkrétan mi szép és mi jó ebben a gyűjteményben. Hogy ki mit tett, mit hogyan csinált a papírral, vászonnal, hogyan szobort, fúrt és faragott, matatott és maszatolt, miként lett olyan szívderítően, vidáman és mosolyt fakasztóan tökéletes és kerek és egész a nagy mű emitt. Vagy éppen: félelmetesen szép amott,”Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”, ahogy József Attila írta volt.

Ha erről nem, akkor miről lehet és kell beszélni?

A ’90-es években többször elmentünk Kaposvárra színházba, egy nagy és formátumos előadás erejéig, a Mohácsi János-féle Tom Paine című bemutatónak több torokszorító pillanatára emlékszem, az egyiket most felidézném. Az egyik színész kiállt a szín szélére – ez a színházi világban egyértelműen a „kibeszélés” gesztusának felel meg –, és körülbelül azt mondta: mellettünk háború van, itt, egészen közel, ha kimentek este a dombtetőre, halljátok.

Az egyik előadás után elmentünk vacsizni, történetesen egy dombtetőre, és hallottuk. Tisztán.

Soha, de soha nem éreztem annyira közel magamhoz a háborút, pedig voltak necces pillanataim, ’84 Krakkó és Gdansk, a rendkívül állapot tüntetésekkel pettyezett napjai, vagy Székelyföld ’90 januárjában, amikor egy nagyon jó ismerős azzal a vidám útravalóval indított Énlakára, hogy jöhet balról szekus, jobbról medve, a szekussal jársz jobban, gyorsabban végez veled. De még ez a közvetlen és félelmes fenyegetés is eltörpül ahhoz a kaposvári élményhez mérten.

És most megint eszembe jut, egyre többször. Hogy még nem halljuk, de már itt van a háború, a szomszédban. Hétfőn volt egy feladat, az orosz agresszió elől menekülők dunaújvárosi bázisán jártam, 56 fő (a számok sosem hazudnak), köztük harmincnál több gyerek.

És a felnőttek egyike a könnyeivel küzdve mondta: „Nagyon köszönjük a segítséget, nagyon hálásak vagyunk. Most nekünk a fájdalom jutott az életben, mindenünket odahagytuk, úgy jöttünk. Ha hazagondolok, rögtön elfog a sírás...”

Erről kell, erről elemi kötelesség beszélni most, kedves hölgyeim és uraim, aranyos mindenki. Az elején az Elefánt zenekar szövegével kezdtem, hadd keretezzem ugyanezzel a mondandót:
„Kiülsz majd a lebegő városszélre / És nevetsz, hogy mennyit nevettél/ Feloldódtál rögtön a hiányban/ Mint kockafény a gömböly' feketéből/ S az idő elnyammog, mint egy lárva/ Bennem vackot alkot a vacak élet.”

Köszönöm a figyelmet, kedves barátaim!