magyarenglish könyvjelzőnekcím : H-2400 Dunaújváros, Vasmű út 12. | telefon/fax: +36 25 412 220 | mobil: +36 20 801 3316 | e-mail: info@ica-d.hu
Facebook Youtube Twitter Google+ RSS
Keresés
NYITVA TARTÁS JEGY HÍRLEVÉL

Helyi Érték - Nemes Csaba kiállítása

Az idegen alak

„A művész ugyan saját korának fia, de rosszat jelent, ha ezzel egyidejűleg a kor növendéke vagy akár kegyence is. Egy jótékony istenség a csecsemőt idejekorán szakítsa el anyja keblétől, azután ő maga egy jobb kor tejével táplálja, s a távoli görög égbolt alatt érlelje felnőtté. Amikor férfivé lett, visszatér, mint egy idegen alak, saját századába; de nem azért, hogy megjelenésével örömet okozzon ott, hanem félelmetesen, mint Agamemnón fia, hogy megtisztítsa azt.” Friedrich Schiller írta ezeket a sorokat több mint kétszáz évvel ezelőtt, s néhány gondolatától egy ideje nem tudok szabadulni Nemes Csaba művein gondolkodva sem. Nem a távoli görög égboltra gondolok természetesen, s nem is más századok tanító erejére, hanem elsősorban a művész és a jelenkor viszonyára. Mit tehet a művész saját korával szemben, mennyiben lehet „idegen alak” benne, s létezik-e még tevékenységének félelmetes, megtisztító ereje – ezek a kérdések sorakoznak előttem.

            Nemes Csaba festményei nemcsak az itt és mostról szólnak, még ha a témák mindenképpen a jelent érintik is. A képeken felbukkanó múltról is feltesszük, hogy az mai korunk mindennapos meghatározója; a festő egy saját emlékképét a hetvenes évek elejéről, ahol az indiános játék és a népi motívummal díszített bekecs együttese jelenik meg, szinte természetesen a saját jelenkori társadalmi skizofréniánk szimbolikus gyökereként azonosítjuk. Ritkán tesszük fel azonban magunknak a kérdést, hogy miért ennyire természetes ez az azonosítás, és miért nem gondoljuk magunkat szabadabbnak a múlttól, ahogy tették ezt szabadabb gondolkodók szabadabb korokban. Valószínűleg azért, mert nagyon mélyen gyökerezik a feltevésünk, hogy mai korunk messzire nyúlik vissza a múltba, és szűkebb értelemben rövid jövője van. Ebben az esetben nem a fenyegető katasztrófák miatt rövid a jövő, hanem azért, mert az úttörőnyakkendőkről, a zárszámadások világáról szóló tudás már csak néhány évtizedig él, azután végleg eltűnik; egy generációnak mindig furcsa átérezni, hogy saját korában egy átadhatatlan információ birtokosaként valamiféleképpen az utolsó. Egy tágabb értelemben – s ez korántsem optimista gondolat, hanem mélységesen beivódott pesszimizmus – a képzeletünkben mégis hosszan elnyúló, monoton jövő áll előttünk. Mindaz, ami a fél évszázaddal ezelőtti múltból a képeken látszik, úgy véljük, más formában végtelenül itt marad velünk: nem lesz a piros nyakkendőnek emléke, de a megalázottságok, az alá-fölé rendeltségek mintázata ugyanúgy él majd tovább; nem lesz Rákóczi Mgtsz, de a vezetőség asztala mindig is megmarad. A tervek szerint persze továbbra is mindig minden átalakul, de az elképzelt jövőben ugyanúgy keveredik majd bennünk a magyaros és a modern, mint az Interutópia Kísérleti Lakóparkban, amely Nemes Csaba sorozatában az örökérvényű Nemzet Újratelepítő Alapprogram részét képezi.

            Befagyott struktúrák az egyik képcím, s ez a képünk a jelenről. Egy megfagyott világban gondoljuk el magunkat, amely képtelen avantgárd módra szakítani a múlttal, és képtelen más jövő kigondolására is. Ebben a világban minden kísérleti utópia szükségszerűen a múlt sarában ragad. A művésznek pedig, amikor saját korában pályát keres magának, amikor a szó legtágabb értelmében meg akarja örökíteni a korát, akkor nem állnak rendelkezésére romantikus kerülőutak sem. Az istenségek azért nem tudják egy régmúlt korba elragadni, mert már ők sem látnak jobb kort. Nincs olyan magaslat, amelyről rálátni a korra, s így nincs lehetőség a magasztos kép megalkotására sem; a festő, ha korának festője, nem tehet mást, mint hogy érzékelhetővé teszi mindezt. Amikor Nemes Csaba egy kőből faragott Radnóti-emlékszobrot fest meg egy képen, akkor ezt valójában ugyanúgy teszi, mint Poussin 380 évvel ezelőtt, csak itt már a felirat – amely lehetne akár Et in Arcadia ego is – összefirkálva áll a talapzaton, olvashatatlanul, hosszú időre eltörölve. Amikor Nemes történeti festményt készít a menekültek néhány évvel ezelőtti vándorlásáról, akkor úgy tesz ugyan, mint Madarász Viktor 150 évvel ezelőtt, de a historizmus követelményeinek ellentmondva itt senki sem azonosítható, senki nem nevezhető meg; az arcok tömegszerűen elmosódottak. A képek fotószerűen ismerősnek tűnnek, de a mai festészet eszközeivel elhomályosítva; a művész így a jelenetet nem kiemeli az időből, hanem belemossa a korba. Nemes Csaba egy létező képet rögzít újra festői eszközökkel; nem magasztos történeti festményt készít, hanem általános korképet.

            Ebben a korban nincsenek hősök, s a festő maga sem hős. De mit jelent ma a schilleri kifejezés: vajon nevezhető-e a festő idegen alaknak? Ha jobban megnézzük a képeket, Nemes Csaba nagyon is otthonos a saját képi világában, ahol olyan szemtanúként jelenik meg, aki mindenhol járt és sok mindent láthatott. Más megközelítésben mégis „idegen alak”, aki mindent kívülről néz; mindenre hideg kameraszemmel, de képcsinálóként tekint. Nemcsak a jelen tereire irányul így a pillantása, ugyanígy tekint vissza saját múltjára is – idegen alakként néz rá egykori önmagára, mintha Füst Milán könyvcímét kérdésként tenné fel: „ez mind én voltam egykor?”

            A festő azért lehet romantikus módon „idegen alak”, mert konfliktusban él a jelenkorral: nem alkalmazkodik, hanem minden erejét összeszedve megpróbál hatni azokra, akik nézik a képeit. Hatása azonban nem lehet hasonló a schilleri művészéhez, hiszen ha nincs különbség múlt, jelen és jövő között, akkor hogyan lehet az emberekre hatni úgy, hogy tisztábbak és jobbak legyenek? A művész előtt ebben a korban nem sok esély nyílik. De valódi esély talán sohasem volt. Amikor Schiller Agamemnón fiáról beszél, akkor rendkívül radikális hasonlatot alkalmaz a művész szerepére. Oresztész, aki apja gyilkosain tisztító bosszút állva saját anyját öli meg, hogy megtisztítsa a jelent, egyszerre szünteti meg a múltat és saját jövőjét. Ma a radikális kérdés így szól: mi lehet a festő szerepe, ha a múlt látszólag megváltoztathatatlanul egyszerre a jelen és a jövő is. Ha a megtisztítás jól láthatóan illúzió? Nemes Csaba válaszában már magából az illúziótlanságból indul ki, képei nem okoznak örömet, de nem is félelmetesek. Paradox módon mégis újra és újra nekimennek a valóságnak.

            Egyáltalán a mai korban, amelyet ismét a hazugság és zűrzavar, az elveszettség és erőszak korának tartunk, neki lehet-e menni a valóságnak? Másként fogalmazva: lehet-e szó arról, hogy maga a festészet legyen a tisztaság? Schiller mellett az elmúlt időben ezzel kapcsolatban egy Németországban egy évvel ezelőtt, nálunk pedig nemrég bemutatott film jár a fejemben, a Gerhard Richter művészetéből és életéből kiinduló, azután különös fikciós modellt alkalmazó Mű szerző nélkül. Ebben a filmben – amelyben a XX. századi művészettörténet sajnos egydimenziós papírképpé vékonyul – a kulcsmondat így szól: „minden, ami igaz, szép”. A film talán egyetlen igazi erénye, hogy ebben az illúzióvesztett korban megint elővesz egy kijelenthetetlen kijelentést, s olyan fogalmakat mer kimondani újra, mint az igazság vagy a tisztaság.

            Ha most itt is elővesszük ezt a korszerűtlen fogalmat, akkor a még kihegyezettebb kérdés így hangzik: mi az igazsága Nemes Csaba képeinek? Mi az, ami rajtuk keresztül láthatóvá válik? Amikor a művész mint résztvevő az Eleven emlékműről klasszikus formátumú és technikájú sorozatot készít, akkor romantikus és tisztító attitűddel örökíti meg az igazságot a hazugsággal szemben. Amikor a miskolci számozott utcák – időközben ebben a formában eltűnt – világát rögzíti, akkor a művészet eszközével ad korántsem romantikus képet azokról, akik a mások életében egyébként csak az interneten felbukkanó, majd azonnal újra eltűnő képet kapnak. Akiket megfest, azokról nem ideálképeket készít. A festményeken sokkal inkább a mindennapi világok igazsága jelenik meg, házak, amelyeket valójában jól ismerünk, emlékek olyan fotókról, amelyekből otthon mindenki őriz néhányat a fiókban. A filmbeli művész romantikus módon azt látja, amit mások nem látnak, és azt érzi, amit mások képtelenek megérezni. Nemes Csaba művészete ezzel szemben kifordítja a romantikus művész gondolkodását: hiszen jól láthatóan azt látja, amit mások is látnak, és jól érezhetően azt érzi, amit mások is érezhetnek. Képei ebből indulnak ki, igazságukat pedig az biztosítja, hogy a schilleri értelemben vett idegen alakként, ő maga is ott van a képekben.

            A festményekből ugyanakkor pontosan látszik, hogy ma milyen esélyei vannak az igazságnak. A hatalmas munkásököl egy kép erejéig lecsap az utcára, de nyomát nem lehet majd megkülönböztetni egy csatornaépítésétől. A vörös Kalapácsos ember az autók között jelenik meg a pesti utcán, de a járókelők valószínűleg az okostelefonjukkal azért fényképezik majd le, mert Hulkot és Thort egyszerre látják meg benne. Az igazság egykori félelmetes és tisztító szimbólumai idegen testek a korban. De itt és most mindenképpen az a fontos, hogy ezt olyasvalaki láttatja, ma már festői pályaívvé formálódott kitartással, aki semmiképpen nem a kor kegyence. 



2019. decemberelőző hónapkövetkező hónap
HKSzCsPSzV
48.1
49.2345678
50.9101112131415
51.16171819202122
52.23242526272829
1.3031