magyarenglish könyvjelzőnekcím : H-2400 Dunaújváros, Vasmű út 12. | telefon/fax: +36 25 412 220 | mobil: +36 20 801 3316 | e-mail: info@ica-d.hu
Facebook Youtube Twitter Google+ RSS
Keresés
NYITVA TARTÁS JEGY HÍRLEVÉL

Az autizmus mint metafora - Mélyi József

 

 

    Egy cikket vagy kiállításmegnyitót mindig könnyű etimológiával kezdeni. Autizmus és metafora: a cím mindkét szava mentén kézenfekvőnek tűnne a megközelítés, de maradjunk most az autizmusnál, amely az „autos”, azaz „önmagában” görög szóból ered. Ezt érthetjük magányként, de lehet olyasvalamire is gondolni, ami egymagában megáll. Míg az első értelmezés az autizmus lényegéhez vezet el, addig a második jelenleg távol áll attól, hiszen a fogalomra manapság mindenekelőtt fejlődési zavarként gondolunk. Ez az újabb kettősség is elbizonytalanító, hiszen valójában nem tudjuk pontosan meghatározni sem a fejlődés, sem a zavar fogalmát. A szóelemzéssel így végtelen örvénybe kerülünk, amelyből felfelé valószínűleg nincs út. Mi történik viszont akkor, ha magából az örvényből indulunk ki? Ha azt a tényt, hogy 2017-ben egy kortárs képzőművészeti kiállítás nyílik Magyarországon az autizmus és a művészet metaforikus összefüggésére támaszkodva, egy időörvényből kiindulva vizsgáljuk.

    Az eljárás nem különösebben bonyolult: képzeletben alkossunk egy időegyenest, rajta egy tologatható gombbal. A szerkezet így már időgépként funkcionál, amelynek segítségével különböző múltbeli pillanatokba vetíthetjük a mostani eseményt. Az első időpont mondjuk 1902. Száztizenöt évvel ezelőtt egy hasonló jellegű kiállítás egyértelmű kommentár lenne Max Nordau pesti születésű, majd világhírűvé vált orvos különös és sokat bírált elméletével, az elfajzott művészettel kapcsolatban. Németről több nyelvre lefordított könyvében Nordau az őrültekkel állította párhuzamba a művészeket, és veszélyesnek tekintette őket a társadalom mentálhigiénés állapotára nézve. Bár az elmebetegnek kikiáltott Cézanne vagy Gauguin képeit abban az időben még kevesen értették, Nordaut mégis sokan bírálták leegyszerűsítő és veszélyes elvei miatt. Ebből következtetve egy akkori kiállítás komoly kritika lenne az elfajzott művészet elméletével szemben. Ha a jelenből erre az alternatív múltra pillantunk vissza, akkor az a legfurcsább kérdés, vajon az akkori avantgárdellenes sztereotípiák mennyire elevenek még ma is?

    Toljuk arrébb az időpotmétert egy emberöltőnyivel, s nyilvánvalónak tűnik, hogy az 1937-es évben megrendezett hasonló tárlat valószínűleg németbarát gúnykiállítás lenne, másként nem is engedélyeznék. A tárlatot a nácik elfajzott művészet fogalmához fűzött kommentárként olvasnák a nézők, bár Magyarországon ez akkoriban komoly ellenérzéseket is keltene. Ha underground kiállításként valósulna meg Horthy Magyarországán, akkor viszont hihetetlenül bátor művészi tett lenne, amelyet még a nemzetközi szürrealista mozgalom is örömmel üdvözölne. Még újabb harmincöt év múltán, 1972-ben Magyarországon az autizmus és a képzőművészeti gondolkodás összefüggését vizsgáló kiállítás egy tűrt szociológiai, pszichológiai kísérlet lehetett volna, a közeget reálisan felmérve Vitányi Iván és a háttérből a szociálpszichológus, Mérei Ferenc támogatásával. S hogy milyen visszhangja lett volna a kiállításnak? Beke László levelet juttatott volna el a projektről a korszak legnevesebb kurátorához, Harald Szeemannhoz, aki – ha időben megkapta volna a levelet, amely három hónapig feküdt a BM egyik tisztjének asztalán – beépítette volna a dokumentációt a kasseli documenta programjába. (A szervezők, akik ezután egy évig nem hagyhatták el az országot, 1973 disszidálásra kényszerültek.) Az alternatív történelmi eseményeken keresztül így jutunk el megint egy emberöltőt ugorva, a majdnem mába, 2011-be, amikor a Magyar Nemzeti Galériában  került sor a Privát labirintusok című kiállításra.

    Az akkori, Tarr Hajnalka és Százados László által rendezett tárlat tulajdonképpen ugyanazokat a kérdéseket vetette fel, mint a mostani kettős kiállítás, s én ugyanolyan bizonytalan vagyok, hogy mit ragadunk meg jobban ezen az úton: a művészet vagy az autizmus lényegét. Vajon a repetitív munkamódszer, a szigorú, de általában önállóan kialakított szabályrendszerek pontos betartása, a saját munka felett gyakorolt kontroll, a véletlen kiküszöbölése, a kinti és a belső valóság ellentmondásának és ellentétpárjának felismerése mennyiben általános művészi? A válasz az őrületben rejlik. Kicsit furcsa csengésű itt ez a szó, de egy időutazónak talán megengedhető. Az őrület, más néven a fejlődési rendellenesség mint társadalmi konstrukció a XX. század egyik kulcsproblémája a művészetben. A század közepén Franciaországban egy évtizeden keresztül az egyik legfontosabb kérdés az volt, vajon a színházelmélet egyik legnagyobb hatású alakja, Antonin Artaud őrültnek nevezhető-e vagy sem. Vajon a második világháború idején rajta alkalmazott elektrosokk kezelés megmentette-e Artaud-t vagy éppen ez vezetett korai halálához? Vajon általánosabban megmenthető-e a művész? Annyi bizonyos, hogy a mentéshez valamiféle külső szemszög szükséges, sőt, általánosságban egy külső és egy belső feltételezése. Feltételezem: kívülről kell szemlélni valakit vagy valamit, hogy segíteni lehessen rajta, hogy áttörhetővé váljon a magány burka, hogy elinduljon a kommunikáció. Ebben az esetben a művészet lehet maga a kommunikáció. Mégpedig nem kontrollált, hanem reflektált kommunikáció. De lehet, hogy mindezt tekinthetjük más szemszögből is: vajon a művészet megmenthet-e bárkit is?

    A metafora ógörög eredetű szó, valaha átvitelt jelentett, érthetjük az információ útjából, vagy annak akadályaiból kiindulva, sőt gondolkodhatunk róla akár metaforikus szinten is. Tulajdonképpen tekinthetjük úgy ezt a kettős kiállítást, mint egy átviteli kísérletet, ehhez minden feltétel adott. A magyar képzőművészet kiemelkedő alkotóinak műveit láthatjuk egyetlen aspektusból, az autizmus és a képzőművészet átmetsződéseit így strukturáltan elemezhetjük. Ami elsőként feltűnik, az a rendteremtés vágya, ami felfogható a káosz elleni küzdelemként vagy a struktúra kialakítására irányuló szenvedélyként is. Csaknem minden alkotás nevezhető az entrópia elleni harcnak. A második feltűnő tényező az egyetlen fókusz megtalálásának akarata. Tulajdonképpen ez is a lehető legszorosabban összefügg az átvitel kérdésével. Jovánovics Györggyel beszélgettünk egyszer arról, hogy előny-e vagy hátrány az intellektuális megközelítés a művészetben, s ő egy német kurátorral folytatott beszélgetését idézte fel, amelyben a sokat tapasztalt művészettörténész azt mondta, életében nagyon sok művésszel dolgozott együtt, s végül is csupán egyetlen nagy különbséget tud mondani a befutott, azaz hatékony művészek és a háttérben maradók között: a nagyok, ha intellektuálisan nem is annyira kiemelkedők, egyetlen dologra koncentrálva, minden külső tényezőt kizárva képesek dolgozni.

    A harmadik tényező a mechanikus gesztus, amely a huszadik század egyik legfontosabb átviteli eszköze, s amely a színháztól a zenén át a képzőművészetig minden területen alapvető eszköznek számított. A mechanikussá váló világ megjelenítése gépi metaforákban öltött testet, s ez ma sincs másként. A negyedik tényező – s ez akár szorosan összekapcsolódhat a mechanikus gesztussal is – az emberi érzés átvitelének kérdése. A fordulat avíttnak, szentimentálisnak tűnik, de pontosabb megragadására ma már úgy tűnik, beszűkültek a verbális lehetőségek. A művészet azonban sajátos eszközökkel rendelkezhet: az Eperjesi Ágnes most bemutatott művéhez tartozó szappanokat a súlyosan autista Vedres Dávid formázta, aki éveken át minden nap kikapart egy-egy szappant a körmeivel. Az átvitel ebben az esetben nem csupán a mechanikusan ismétlődő cselekvésre vonatkozik, hanem a művész kiemelő munkájára, arra a rizikós szerepvállalásra, amit a közvetítői munka jelent.

    Az átvitel minden tekintetben kulcsfogalomnak tekinthető. Az autizmus és a képzőművészet között ugyanis nem csupán átmetsződések léteznek, hanem metaforikus értelemben akár egymás tükörképei is lehetnek. A kérdés ezért új formában így hangzik: a művészet és az autizmus vajon a létezés egy-egy módja lenne? A látszólag ártalmatlan kérdés mögött fontos felismerés húzódik, amelynek fényében átgondolásra szorul a „fejlődési rendellenesség” fogalma is. Ha ebbe az irányba indulunk, akkor az átvitelt új szemszögből láthatjuk: két egyenrangú létmód közötti szabad transzferként. Nem az őrület, nem az elfajzott művészet huszadik századi, de máig továbbélő megbélyegző fogalmai vagy az avantgárdellenes közhelyek kerülnek előtérbe, hanem a művészet és az autizmus termékeny párbeszéde. Ebből pedig már definíció szerint is az következik, hogy egyik sem létezhet önmagába zárva.

1%

2017. májuselőző hónapkövetkező hónap
HKSzCsPSzV
18.1234567
19.891011121314
20.15161718192021
21.22232425262728
22.293031