Kozák Csaba megnyitó beszéd

Balla Attilának a jelen tárlata egy nagy visszatérésnek tekinthető, hiszen a Baján született művész még öt éves sincs, amikor szüleivel átköltözik Dunaújvárosba. Az életrajzi adatokkal nem kívánnám Önöket fárasztani, csupán nagy vonalakban annyit, hogy itt olyan kollégák tanították, mint Palotás József, Birkás István és ifj. Koffán Károly. A biztos szakmai alapokat 1981-es svédországi emigrációja után a Stockholmi Iparművészeti Főiskola Alkalmazott Grafikai Tanszékén fejlesztette tovább, míg a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a budapesti Képzőművészeti Főiskola Festő szakán Gerzson Pál és Tölg-Molnár Zoltán segítségével teljesítette ki. (Zárójelben jegyzem meg, hogy akkoriban már annyira kialakult a művészeti/grafikai/festészeti világképe, hogy szemléletén már nemigen tudtak változtatni, inkább hagyták, hogy járja a saját útját.) Tanulmányai után – az alakrajz és a grafikai sokszorosítás professzionális elsajátítása után – mestere lett az olajfestésnek és a papírmerítésnek.  Az utóbbit annyira megkedvelte, hogy 1999-ben a Budai Papír Manufaktúra egyik alapítója lett.

Egyéni kiállítása egy nagyon szűk válogatás az elmúlt harminc év munkáiból, hiszen a legkorábbi mű 1987-re datált, míg az utolsó darabok tavaly készültek. Az itt bemutatott művek készülhettek fatáblára, vászonra, öntött kartonra és papírra, míg az anyaghasználat igen változatos, hiszen van itt olaj, sima és színezett homok, műgyanta, anilin, kréta, grafit, gitt, enkausztika, de a képtérbe applikálva találhatunk itt füvet és zabot is. Kolorítása dübörgő. (Nem árt, ha egy festő nem fél a színektől.) Az itt bemutatott művek formarendszere az absztraktba hajló, elnagyolt, jelzésszerű, emblematikus ábrázolás mellett lehet az informel hagyományait követő, kalligrafikus, gesztusokból építkező. A közép- és nagyméretű munkái többnyire fekvő formátumúak, de találhatunk itt álló táblákat is. Stilárisan nagy utat járt be: a figurális/ábrázoló reprezentációtól jutott el az akciófestészeten keresztül az absztrakt tájképfestészetig, a lírai absztrakcióig, az elementáris, a lélek rejtett bugyraiból előtörő/kikívánkozó gesztusfestészetig. Szellemi elődei, eltávozott és még élő kollégái között megemlíthetném Soulages és Tapies nevét, Motherwell és Wols munkásságát, vagy a hazai pályán akár Hencze Tamás kalligrafikus gesztusait, de minden összehasonlítás sántít. Sántít, mivel Balla Attila másoktól élesen megkülönböztethető módon lakja be a kép terét, építi fel vastagon, pasztózusan a síkból a harmadik dimenzióba kívánkozó képeit. Azt hiszem, hogy ő a festészetet nem szakmának, még csak nem is elsajátítható hivatásnak tekinti, hanem életmódnak, létformának. Expresszíven, szenvedéllyel fest. Távol áll tőle a geometrikus absztrakt és új-konstruktivista művészek cool, rideg, vonalaiban, derékszögeiben, minden fragmentumában egzakt megközelítése. Ő vadul, őszintén, szenvedélyesen csap le a vászonra, a fatáblára, kézzel merített öntött kartonjára. Ez nem új jelenség művészetében, hiszen ez a karakter már a nyolcvanas évek második felében festett műveiben is felfedezhető. Szemezgetek. Az entrée-ban találhatjuk a az 1989-es Nyáj és a Szarvas és nyúl műveit. Az olajjal és enkausztikával – gyorsan száradó viasszal – készült festményei még vászon alapúak. A vastagon, pasztózusan felvitt festék patakjai, a liánosan kanyargó medrek elsőre Van Gogh tájképeinek és napraforgóinak ecsetkezelését juttatják eszünkbe, de szó sincs itt semmiféle metodikai visszacsatolásról.  A műveken az ábrázolt főmotívumok absztraktba hajlóan, deformáltan, tömören fogalmazzák meg az állatokat, míg a klasszikus tájképek osztására utalóan itt még jelen van a föld-horizont-ég hármassága vagy legalábbis megkülönböztethetünk előteret/alapot és hátteret. Ezek a festmények már megelőlegezik azt a későbbi festői magatartást, ami a matéria szeretetére és tökéletes ismeretére utaló, valamint a bravúros ecsetkezelést, ami alatt azt értem, hogy nem csak ecsettel dolgozik, hanem spaklival, kézzel is megdolgozza a felszínt, vagy éppen a tubusból közvetlenül a vászonra nyomja a festék hengerét. (Lásd. pl. Az erdei séta művét!) A nyitó terem főfalán (egyik főfalán) található a kettős datálású (1987-2012) Embergyár című festménye, aminek képi felépítése és motívumrendszere az előbbi művektől teljesen különböző. A képfelszín részletgazdagon kidolgozott: olyan mintha egy ősi város romjainak térképét látnánk, vagy éppen archaikus tárgyak gyűjteményét. Szimbólumok, organikus és geometrikus motívumok, totemszerű és matematikai jelek, absztrahált ember- és állatábrázolások sorjáznak a kékben, lilában, vörösben és fénylő sárgában tartott képmezőn. A szem nem győzi a részleteket. Ebben a térben található a tárlat egyik főműve, a Nagy sárga Táj, 1992, ami a Tiszasason festett absztrahált tájképeinek egy következő állomását, az Elemek címen futó festményeket jelzi. A felület – akárcsak több ekkori művén – viharosan kavargó, port, homokot röptető, szemcsés, morzsás, fröccsentéssel pöttyözött, sugarasan, az ecsetjárás dinamikáját leíróan repetitív. A felületkezelés során a képek felszínén a domborulatok hol rusztikusak, érdesek, rücskösök, hol pedig bársonyosan, holdfényesen finomak. Az 2001-es Mescalito művén a festékréteg már-már húsos, masszív pasztára emlékeztetően folyik át a képtér átlóját kijelölve. Az absztrahált tájba itt-ott beúsznak ismétlődő fragmentumok is. Ilyenek a Leviatán és a Nágá című művei is, melyeken az emberi agykéreg barázdáltságára, a romvárosok tagoltságára, antik kolumnák ornamentikájára emlékeztető motívumokat láthatunk. Ehhez hasonló mintázat köszön vissza a kisebbik terem 2016-os Rostok és szövetek I-II. című művein is, ahol az osztott képmezők jelölik ki az organikus és a narratív motívumok helyét.  A Csírázó gabona magvak, 2016 rostos, vörös szőnyegén egy fekete, szurkos/kátrányos diagonális tengely fut át. Ebbe az éjfekete folyóba a művész gabonamagokat, zabot szórt. Az egyiptomi piramisfeltárások óta tudjuk, hogy a magok évezredekkel később is csíraképesek és kihajthatnak. Nekem ez a kép szimbolizálja igazán Balla Attila expresszív, érzékeny, páratlan felületkezeléssel, burjánzó amorf motívumokkal, bátor és vad gesztusokkal kivitelezett művészetét. Ennek a művészetnek nem csak múltja és jelene van, hanem jövője is. Ez a kiállítás nem egy dunaújvárosi, nem is egy budapesti tárlat. Túlnő azon. Annyira európai, hogy a nemzetközi színtéren bárhol megállná a helyét.

Kozák Csaba