Kiss Tibor Noé megnyitó szöveg
Emberállat
Egy folyó mellett lakom. Ha kinézek az ablakon, gyakran látok sirályokat, ahogy lefelé viszi őket a víz. Aztán visszarepülnek, és mintha játszanának, megint hagyják magukat sodródni a folyóval. Kacsák is élnek a folyóban, az egyik párt gyakran látjuk a híd lábánál, a nőstény hófehér. Talán megszökött egy udvarból, és csatlakozott vad társaihoz. Vagy legalábbis jó erre gondolni. Egy másik pár a kerti tóban lakik, a békák között, akik egész éjszaka zajonganak. Egyszerre csendesednek el, majd egyszerre kezdenek el újra kuruttyolni. A távolban sirályok vijjognak, vannak esték, amikor őket is hallani a sötétben. Hallani a kuvikot is, legalábbis azt mondják, hogy a kuvik az a madár, amelynek olyan hangja van, mint egy nyikorgó hintának.
A töltés és az utca közötti parkban hattyú legelészik. Nem zavartatja magát az emberektől. A kutyák kíváncsiak rá, de ő csak széttárja a szárnyait, ettől minden élőlény visszahőköl. A kedvencem egy öreg, fekete kutya. A gazdája mellett sétál, a férfi a telefonján olvas, közben megvakarja a kutya fültövét, aztán megállnak. A kutya tesz néhány lépést erre, aztán arra, de leginkább ő is csak álldogál. Rottweiler, labrador és egy dömper keveréke talán. És a macskák! Az utcában tizenhat macska él, miután ideköltöztünk, megszámoltuk őket. Azóta újabb és újabb példányok tűnnek fel, már feladtuk. Nekünk is van kettő, az egyik egész nap a teraszon heverészik, aztán este átsétál a szomszédos telep udvarára, ahonnan alig tudjuk hazaimádkozni. Legutóbb a portásfülke küszöbén aludt, az ügyeletes munkás kinyitotta nekünk a vízügyi hivatal automata kapuját, hogy felnyalábolhassuk. A másik egész nap aktív, legyeket öl, pár hete pedig behozott a lakásba egy gyíkot. Szörnyű látvány volt, a gyík a papucs alatt, a gyíkfarok a szőnyegen hempergett. Pedig Mimike csak játszani akart.
Ha nem készültem volna napok óta erre a kiállításmegnyitóra, aligha jutott volna eszembe, hogy ennyi állat vesz körül nap mint nap – és akkor még nem beszéltem a lakásban cirkáló pókokról és hangyákról, amelyek, akik bármikor képesek előbújni, majd eltűnni a falhasadékokban. Ilyen kettős játékot űztek velem Páhi-Fekete Noémi fényképei is: az egyik pillanatban közel érzem őket magamhoz, mintha megtaláltam volna hozzájuk a kulcsot – aztán eltávolodom, és csak zavarba ejtő érzések maradnak bennem. Mintha kukkolnék, és olyan intim terekbe hatolnék, amelyekhez semmi közöm.
Állatok között élünk, amelyeket gyakran érzéketlenül szemlélünk vagy éppen elfogyasztunk. Állunk a hűtőpult előtt, keressük azt a kolbászt, amelyikben csak marhahús van. A csomagolásról boldog boci néz vissza ránk, szinte kérlel bennünket, hogy együk meg. A boci tényleg érző lény, ki ne látta volna azt a videót, amikor a hosszú téli hónapok után egy egész gulyát engednek ki az istállóból. Amikor a tehenek meglátják az alpesi gyepet, örömükben ugrándozni kezdenek. Valahogy úgy, mint a hároméves kisgyerek, aki örömében tapsikol az ajándékba kapott – majd később az ebédlőasztalon végző – húsvéti nyuszi láttán. Mások szerencsésebbek a szarvasmarháknál, az azonban minden állatra érvényes, hogy hajlamosak vagyunk emberi tulajdonságokkal felruházni őket. Mint ahogy mindannyian, akik itt állunk, kerültünk már olyan helyzetbe, amikor azzal szembesültünk, hogy bizonyos – nem is annyira elhanyagolható – mértékben állatok vagyunk. Vagy ha nem, ezek a fényképek most egész biztosan szembesítenek bennünket ezzel a ténnyel – elvégre olykor mindannyian bebábozódunk, kakaskodunk, hangyaként gyűjtögetünk és üzekedünk.
Ezt a zavart fogalmazzák meg Páhi-Fekete Noémi fotósorozatai. Az ember képtelen volt beilleszkedni a természetbe, ezért létrehozott egy saját világot, saját szabályokkal és törvényekkel, de ezeknek sem képes teljesen megfelelni. Tényleg kiszállt az ember a természetből? Vagy megmaradtak bennünk az ősi ösztönök? A fényképeken szereplő emberek maszkokat és jelmezeket viselnek, ezáltal különböző állatokat jelenítenek meg. Legtöbb esetben az állathoz társított helyzetek reprodukcióit látjuk: az ember, mint padlásgerendáról csüngő denevér, mint áldozatát behálózó pók vagy mint virágmezőben pózoló színes bogár. Az egyik legizgalmasabb felvétel a Nősténymás sorozatban szereplő Macska című fotó. A kutyaól tetején macskamaszkos nő, a kezében lecsókolbászt tart, az ól előtt izgatott kutyák gyülekeznek. A legtöbb fényképen az ember az állat szerepét ölti magára, de ezen a fotón valódi állatok is szerepelnek, akik „önmagukat” alakítják, ezzel újabb dinamikát adnak a műalkotásnak.
Fényképekről beszélek, miközben a fotók létrehozásának körülményei legalább olyan fontosak, mint maguk a fényképek. Páhi-Fekete Noémi saját kezűleg készíti a maszkokat és a jelmezeket, a felvételeken pedig családtagjai és barátai is szerepelnek. A létrehozás performance-nak is tekinthető, egy-egy fényképen akár 24 órát is dolgozhatnak a résztvevők. A végeredmény valami bizarr, a testiséget egyszerre emberi és állati formájában közvetítő kavalkád, ami a szimbolikus motívumok torlódásával és a maszkokkal-jelmezekkel gyakran Bosch világát idézi. Egyes fotókon konkrét Bosch-szimbólumok is megjelennek, mint a hal vagy a tölcsérszerű sisakok. Mintha a Bosch-karneválok újraértelmezéseit látnánk, az ismerős alakok hátterében itt azonban nem mezőket vagy középkori városokat látunk, hanem vasalódeszkát és Palmolive tusfürdőt. S ha már itt tartunk, az emberi és állati látványos összeolvasztása mellett hangsúlyos elem ezeken a fotókon a női nemi szerepekre történő reflexió. Mosás, vasalás, teregetés, főzés – visszatérő elemek a fényképeken. Radikalitásukban hasonlítanak a többi képhez, azonban – különösen a Kaméleon sorozat vonatkozó darabjai, a mosógép előtt, illetve a konyhában fényképezett jelenet – olyan zsúfoltságot mutatnak, ami leginkább ezekre a fotókra jellemző, és ami alighanem a házimunka kilátástalanságára reflektál.
Páhi-Fekete Noémi képei egyszerre játékosak és szimbólumrendszerük miatt didaktikusak, mindez mégsem tűnik eltúlzottnak, a fotók nem válnak illusztrációvá, a mondanivaló áldozatává – önálló műalkotások maradnak. Néhány esetben a fanyar humor dominál bennük (Csodavárás), máskor emlékezetes fényképként égnek bele az emlékezetbe (Létmás, Lárva 4). Alkotó emberként, éveken át egyedül dolgozó íróként a munkafolyamat egészét tekintve irigykedem a kiállítással kapcsolatos munkafolyamatokra, a maszkok és jelmezek elkészítésére, a közös fotózással járó közös alkotói élményekre. A kiállítás nézőinek is ugyanezt kívánom: legyen mindenki számára élmény ez a kiállítás.
