Kapufa

„Nem értek a focihoz.” – nyilatkozta Dávid Ibolya, az első Orbán-kormány igazságügy-minisztere az újságíróknak 2001-ben, az akkoriban kirobbant meccsbotrányok, antiszemita szurkolói megnyilvánulások kapcsán.

Pedig nálunk tulajdonképpen mindenki ért a focihoz; nem is riadtunk meg jó darabig attól, mennyit foglalkozunk vele a mindennapokban. Olyan volt számunkra, mint a műemlékvédelem: aki a játékot szerette, az az Aranycsapat emlékét is ápolni akarta. Miközben elmaradt az ilyenkor szükséges gyászmunka. Nem tudtunk következetesen építkezni, arra összpontosítva, hogy generációkra kifuttassunk folyamatokat, még ha most ‒ negyvennégy év után ‒ a labdarúgó-válogatottunknak szurkolhatunk is az Európa-bajnokságon.

Nem értek a focihoz, abban az értelemben, ahogy Kőrösi Zoltán értette a titokzatos csatárról, „őrült gyémántként” ragyogó Lazányi Béláról szóló novellájában – nem vagyok futballszakértő. De sok focis élményem van, gyerekkorom óta. Az egyik első, hogy beállítottak két fa közé, kapusnak, a két fa egymástól négy méter távolságra volt. Rohangáltam és tehetetlennek éreztem magam, de küzdöttem, ahogy tudtam.

A szakmámban viszont sokszor ugyanezt érzem: a tehetetlen rohangálást a két fa között. Miközben a forrásokat korántsem nélkülöző futball nemcsak patriarchális és nemzeti jelképként, vagy pusztán szakmai alapon vár gyógyulásra. Mert mi történik, ha a politika kisajátít egy kisajátításra nem alkalmas, közkincsként is működő jelenséget? Mi marad így a játékból, az ünnepből?

Zsinka Gabriella

kurátor