magyarenglish könyvjelzőnekcím : H-2400 Dunaújváros, Vasmű út 12. | telefon/fax: +36 25 412 220 | mobil: +36 20 801 3316 | e-mail: info@ica-d.hu
Facebook Youtube Twitter Google+ RSS
Keresés
NYITVA TARTÁS JEGY HÍRLEVÉL

70 ÉV / 70 KÉP – Emlékmorzsák az ICA-D fotótárából 48-65

70 ÉV / 70 KÉP – Emlékmorzsák az ICA-D fotótárából 48-65

Esemény | 2020. március 27. - június 11.

Dunaújváros fennállásának hetvenedik évfordulója alkalmából elindítjuk 70 ÉV / 70 KÉP című online képnézegető-sorozatunkat. Szeretnénk a koronavírus-járvány elleni védekezés zárt és nehéz időszakában is életjeleket, apró élményeket adni közönségünknek, így mától hetven napon át egy-egy kép segítségével elevenítünk fel értékes pillanatokat az ICA-D krónikájából.

48.
Sugár János: Elnézést (magyar-szlovák változat, 2009) című műve a Vasmű út központi útkereszteződésében installálva, 2009-ben. Az ICA-D történetének egyik legjelentősebb kiállítására, az Agents and Provocateurs című, Zólyom Franciska és Hock Bea kurátori munkájával rendezett nemzetközi projektre emlékezünk a mai napon, még hozzá egyetlen köztéri műre fókuszálva.
Az illetékesség és a provokáció művészeti és társadalmi horderejét tematizáló kiállítás egyik célkitűzése az volt, hogy megvizsgálja, vajon a Kelet-Európa pártállamaiban „másként gondolkozó“ alkotók gyakorlata a rendszer kritikai vizsgálatára épült-e, művészeti, társadalmi és politikai alternatívák megalkotására, konkrét problémákat érintő javaslatok megfogalmazására törekedett-e. Mivel a politikai és gazdasági rendszerváltás hatása sehol nem követhető olyan pontosan nyomon, mint a köztérben, ezért a Kortárs Művészeti Intézetben látható kiállítást nyilvános térben lévő public art projektek egészítették ki.
Sugár János 2004 óta számos magyar városban kihelyezte tábláit, a közlekedési jelzések közé illesztett, s így azok autoritásával felruházott Elnézést feliratot. Ez az „irányjelzés” a be nem látott hibák és gyarlóságok, illetve az ezeket palástolni hivatott arrogancia helyébe az elnézést-kérés egyszerű gesztusát ajánlja. A művész először az Agents and Provocateurs kiállításra készíttetett kétnyelvű táblát, melynek egyik oldalán magyarul, a másikon szlovákul olvasható az Elnézést szó – kétségtelenül a két ország közötti sorozatos konfliktusok hatására. A Dunaújváros legforgalmasabb kereszteződésében elhelyezett tábla üzenetének aktualitása paradox módon éppen azáltal bizonyosodott be, hogy tartalmi visszajelzés helyett sértett nemzeti büszkeségből fakadó reakciókat generált. E mellett, az Intézet igazgatójától, Deák Nórától a tábla levételét is kérte Cserna Gábor, a város akkori humán alpolgármestere, arra hivatkozva, hogy zavaró, mert nem tudni, mit jelent. Az informális kérést az Intézet nem teljesítette, a mű a kiállítás alatt a helyén maradt.
"Egy megfelelő közvilágítási oszlopra egy, az országúti helységnév-jelzőkre emlékeztető tábla kerül kihelyezésre, kb. 5 méter magasan, rajta a fenti zsánernek megfelelő egyszerű tipográfiával, fehér fényvisszaverő alapon, fekete betűkkel a felirat: elnézést.
A bocsánatkérésnek ez a legegyszerűbb, hétköznapi kifejezésre juttatása Japánban mindennapos, felmérések szerint azonban pl. Németországban már csupán harmad-annyiszor használják ezt a kifejezést. Magyarországon még ilyen felmérés sem készült, de joggal feltételezem, hogy mind a magán, mind a közéletben az elnézést-kérés egyáltalán nem mindennapos rutin, holott feltételezhető, hogy nagyjából ugyanannyi okunk lenne embertársainktól elnézést kérni itt, mint Japánban. Valószínű, hogy mind a magán, mind a közéletben sokkal jobban éreznénk magunkat, ha ez a gesztus: saját tévedésünk, hibánk, tájékozatlanságunk, butaságunk, önzésünk, szűkkeblűségünk, intoleranciánk belátása; és az emiatt keletkezett félreértés, zavar, megbántottság, lelepleződés felett érzett sajnálkozásunknak gyakrabban adnánk hangot. Nem is beszélve arról, hogy az elmaradt elnézést-kéréseink okozta lelkiismeret-furdalást általában agresszióval, nagyképűséggel, intoleranciával párosítjuk – mind a magán, mind a közéletben."   Sugár János
Az elnézést tábla 2004-ben és 2005-ben hat hétig Budapesten volt látható, 2008-ban Egerben, Miskolcon, Győrött és Szombathelyen, a dunaújvárosi kiállítással egyidőben a román-magyar változat Marosvásárhelyen volt látható.

49.
Roskó Gábor képzőművész szaxofonozik kiállításának megnyitóján, 1992-ben. Ez volt a Modern Művészetért Alapítvány által rendezett második kiállítás az Uitz Teremben. Az elsőről, Pauer Gyuláéról már korábban meséltünk). A dunaújvárosi tárlat ötlete egy barátság kialakulásának kezdeteihez kötődik; Roskó Gábor abban az időben a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának vezetőségi elnöke volt, az Alapítványnak dolgozó Várnai Gyula pedig vezetőségi tag. Egy stúdiós ülés utáni beszélgetés során született meg az Uitz termi kiállítás ötlete, mely aztán Kovalovszky Márta művészettörténész kurátori munkájával rövidesen meg is valósult.  Márta „vonalán” meg is érkeztek természetesen a székesfehérvári Szent István Király Múzeumból kölcsönzött vásznak, de a kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményéből és az Első Magyar Látványtár anyagából is merített. A végeredmény – az év elején debütáló Uitz Teremben, az első, meglehetősen erős, sőt meghökkentő hatásokkal operáló Pauer-tárlat után - egy finom tónusokkal működő, melankolikus, filozofikus de kvalitásában  szintén erős bemutató volt. A megnyitón Kovalovszky Márta mondott beszédet és Roskó Gábor szaxofonozott.  A kiállítás plakátját – melyet Várnai Gyula készített- a mai napig őrizzük, terveink szerint, az ICA-D kávézójának felújítása után, több társával együtt a közönségünk is örömmel rácsodálkozhat majd.

50.
Emlék a közelmúltból: egy, a művész számára nagyon kedves látogató, Koronczi Endre jelenleg online üzemmódban futó kiállításán, az ICA-D-ben. A képen látható, őzikeszemű hölgy, aki éppen Endre megnyugtató, "Szabó Gyulás" hangját hallgatja fülhallgatón, Klementina, Sasvári Edit művészettörténész édesanyja. Anya és lánya jól ismeri a járást az Intézetben, hiszen Sasvári Edit 1985-től 1988-ig vezette az Uitz Termet, dunaújvárosi szakmai tevékenységéről egy másik kép apropóján hamarosan megemlékezünk.

A Dolog, mely elfelejtett testet ölteni című tárlat Koronczi Endre több éve futó projektjének összefoglalóját nyújtja, amely a Ploubuter Park címet viseli a művész életművén belül. A Petrányi Zsolt művészettörténész, az Intézet egykori szakmai vezetőjének kurátori munkájával készült kiállítás a szél jelenségével foglalkozik, melynek bár fizikai okait még iskolai tanulmányainkban megismertük, de lényegét, honnan hová tartását, eredetét, esszenciáját megragadni nem tudjuk. A dunaújvárosi műegyüttes a látogatók számára izgalmas felfedezést ígér, amelyben láthatják Koronczi kutatásainak leglényegesebb elemeit, gyönyörű fotóit és videóit lebegő fóliákról, de ezen túl képzőművészeti kísérleteinek is tanúi lehetnek. A tárlat igazi csemegéje pedig egy minden termen átívelő installáció, ami a légmozgást a maga valóságában kívánja megmutatni. 

51.
Helyzetkép hatalomátvétel után a Várnai Gyula képzőművész vezette Szörnyjáték-gyárban, 2018 telén, az Újpart Egyesület Ablakzsiráf című családi programhetének keretén belül. Ezt a képet azért szeretjük, mert nagyítóval kell keresni rajta a felnőtteket, pontosabban azt az egy szemet, aki jelen van, mégis minden a legnagyobb rendben zajlik. Várnai Gyula árnyas-szörnyes játékgyárában láthatóan a gyerekek uralják a frontot, Gyula a háttérben igyekszik hatékonyan a kezük alá dolgozni, és tartani a tempót…

52.
Gerber Pál munka közben, 1994 kora tavaszán, a dunaújvárosi Városháza téren. Pali helyi járatos akciójáról már egy hangulatos Vasmű úti életkép erejéig megemlékeztünk, a mostani werkfotóval pedig kicsit a művészre koncentrálunk (vagy rácsodálkozhatunk, itt még az ikonikus sapka nélkül),  aki éppen a „Föld, amely kapálás nélkül sarjad” –  feliratot ragasztja a kölcsönbusz oldalára. A munkában még Páhi Zsolt kiállításépítő kollégánk és ROHO, Rohonczi István képzőművész, a Modern Művészetért Közalapítvány kuratóriumának tagja segédkezett.  Az 1994-es Innocens című csoportos tárlaton Gerber Pál mellett Kicsiny Balázs és Bukta Imre szerepelt, a három művész olyan anyagot hozott Dunaújvárosba, és olyan atmoszférát teremtett az Uitz Teremben, melyre ma is sóvárogva gondolunk vissza.

53.
Szívünknek kedvesek – Sasvári Edit művészettörténész és Várnai Gyula képzőművész az Otthon jó című kiállításon, Edit tárlatvezetése közben. A 2019-es tárlat Kaszás Tamás, Keserue Zsolt és Várnai Gyula műveinek segítségével arra kereste a választ, hogyan jelennek meg a kortárs képzőművészetben a Dunaújvárosban szerzett tapasztalatok. A három művész Dunaújvároshoz való viszonya más és más. Eltérővé teszik a generációs különbségek, a mikroközösségek, amikben szocializálódtak és természetesen az is, mennyi időt töltöttek el ebben a városban. Ugyanakkor az évtizedek során mindhárman rendszeresen merítettek egyfajta dunaújvárosi forrásanyagból; az itt szerzett (kép)élményeket, ingereket, emlékeket felhasználták tárgyiasult vagy gondolati formában. A kiállított művek különbözőségeik ellenére kapcsolatban vannak egymással, a város esztétikájára reflektáló objektek, az emlékek hang- és fényinstallációi, grafikái, festményei túlmutatnak Dunaújvároson, pont úgy, mint a jurtába rejtett Nemzeti Tankönyv is. Egy korszak, egy ország, egy város, a közös otthon tapasztalata köti össze őket.

Ezekről a hol együtt, hol külön futó utakról, magányos vagy közös rezgésekről, a dunaújvárosi forrásanyag „bedolgozásának” változatairól is beszélt Sasvári Edit művészettörténész, akit nem véletlenül kértünk fel a tárlatvezetésre: Edit is azok közé a (szak)emberek közé tartozik, akit tudása, tehetsége, és nem utolsó sorban kedves, szeretetre méltó jelleme miatt mindig keresni fogunk, ha mód nyílik a közös munkára vagy akárcsak egy párórás látogatásra. Sasvári Edit 1985-től 1988-ig vezette az Uitz Termet, s valószínűleg kevesen tudják, hány figyelemre méltó tárlat fűződik a nevéhez. A teljesség igénye nélkül csak néhány nevet felsorolunk, azok közül a művészek közül, akiket Dunaújvárosba hívott kiállítani: Révész Tamás, Wahorn András, feLugossy László, efZámbó István, Samu Géza, Országh Lili, Bodóczky István, Tenk László, Palotás József…

Várnai Gyula művészetére jellemző, hogy következetesen és szeretettel használja a város motívumkészletét, néhány pillanatig akár magyar szimbólummá is emelve azt a Velencei Biennálén. Gyula, noha kazincbarcikai születésű, Dunaújvárosban nőtt fel, és jelenleg is itt él és dolgozik, leszámítva a Budapestre ingázást vagy külföldi projektjeit. Dunaújvárosi képzőművész, aki a maga szelíd, kissé szeszélyes, ám segítőkész módján, mindig az ICA-D munkatársa marad. Képzőművésszé érésének, pályája alakulásának fontos alakító közege az Intézet. Mondhatni, mindkét fél rengeteget köszönhet a másiknak. Várnai Gyula Dunaújváros kulturális életének minőségén is ahol tud, lendít egyet; hol a Dunaferr Art Alapítvány elnökeként, az Acélszobrász Szimpozium hagyományának ápolásában és megújításában, a Szoborpark ügyein dolgozik, hol az Újpart Egyesület képző-és iparművészeivel közös projekteken dolgozik. Ő az a fajta ember, akit, ha az utcán leszólítasz, akkor is megpróbál valahogy segíteni, legrosszabb esetben együtt nevethettek egy jót valami viccen, megoldás helyett…

54.
Beleült a tutiba – Szalay Péter képzőművész formaérzékenységét éppen a praktikum oldaláról domborítja, az Ötvözet című, XIII. Acélszobrász Alkotótelep kiállításán, a művészek tárlatvezetésén. Az alkotótelepet – hála a Dunaferr Art Alapítvány és a Dunai Vasmű együttműködésének- tizenhét év kihagyás után sikerült újjáéleszteni, s rögtön az első pályázati felhívás nyomán remek képzőművészeket tudhatott magáénak a jól bevált acélvárosi projekt: 2017-ben Gosztola Kitti, Kaszás Tamás és Szalay Péter dolgozhatott a Vasműben, három új szobrászati munka megvalósításán, a folyamat eredményéről pedig az ICA-D-ben rendezett kiállítás tudósított, nagy örömmel. Szalay Péter részvétele nem csak azért volt számunkra kedves, mert bevállalós, eredeti és erős művészetet csinál, hanem azért is, mert az Intézetben 2014-ben rendezett Embert keresek! című egyéni kiállításával egyszer már magasra tette a lécet, amit meg is ugrott. A közös munka azóta a különböző kiállítások és az alkotótelepnek hála, rendszeressé vált, a gyűjteményünk is gyarapodott két kiváló Szalay-művel, és reméljük, ez még csak a kezdet… 

55.
Egyszerre finom és csibész - Gál András, a hazai monokróm festészet egyik  „nagyágyújának” tárlatvezetését hallgatjuk éppen, az Uitz Terem kis ablakpárkányán megpihenve. András The Shape of Colour című kiállítása és Baglyas Erika Alibi című tárlata párhuzamosan futott az ICA-D-ben, 2016 késő tavaszán. Ehhez a két bemutatóhoz szerveztünk a művészekkel egy-egy tárlatvezetést. 
András reflexióira csak foszlányokban emlékszünk, ám arra annál inkább, mennyire szerettünk ezzel a fineszes, ugyanakkor természetes harmóniákkal játszó monokróm kiállítással együtt élni.
Gál András nem kísérletezik az egyszínűséggel, egész életművét a monokrómia határozza meg. Képei különböző színűek, de nem színesek a szó festészeti értelmében, hiszen a szín jelenléte az anyag létéből adódóan természetes, és nem uralkodó sajátosság. Ami lényeges, az az olajfesték rétegeiből kialakított forma és a faktúra, amit a művész ecsettel, spaklival, hengerrel alakít ki, plasztikus felületté formálva a sík vásznat. A festmény nem hagyományos táblaképként viselkedik, a vászon és a rá felvitt rétegek együtt öltenek testet. A mű megmozdul, érezteti az erőt, az indulatot, és ami első benyomásra monotonnak hathat, az közelről figyelve izgalmassá válik. 
E hatásmechanizmus –még ha olyan egyszerű folyamatról van is szó, mint a kulcsot elforgatni a zárban- a magyar közönség egy jelentős részét sajnálatos módon zátonyra futtatja. Gál András kiállításának darabjai számtalan nézetet kínáltak, és több pozíciót igényeltek a befogadásra: a különböző színű foltok ritmusa, egymásmellettisége nem volt véletlenszerű; a tárlat apropóján született műcsoportot festményinstallációként is értelmezhettük. Emellett az egyes művek önállóan is éltek: narratívát, figurát nélkülöző, neutrális-független természetükkel, a színek kimeríthetetlen asszociációs lehetőségeivel nem csak az elmélyülés, a belefeledkezés szabadságát, hanem a bizonytalanság érzését is kiválthatták.
Bámulatos volt látni, hogy egy óvodás csoport milyen ösztönösen és progresszíven mozogta be ezt a befogadói játékteret. A gyerekek több korosztályból alkottak egy csapatot, a négyévestől a hat-hét évesig. E kiállításra emlékezve a legerősebb élmény – a művek jóleső jelenlétén túl – az a hozzáállás, öröm és ösztönös műértés, amit ezek a gyerekek, felnőtteket kenterbe verve mutattak. Egyszer csak megtelt a tér a rokonlelkekkel. Csupa laza és intelligens kisemberrel, akik ott grasszáltak egy kiállításban, ami szellemileg, érzékileg és csak úgy, jólesett nekik.

56.
Fékevesztett tárlatvezetés - Beke László művészettörténész Laszlo Milasovszky kiállításának megnyitójára merészen rátett egy lapáttal, és azonmód körbe is vezette az érdeklődőket, idén januárban. Évadnyitó gyanánt akkor két kiállítással jelentkeztünk, melyek közül a Kisteremben és a Pincegalériában rendezett Létrák és tüskék című tárlatunk Orosz Péter különleges életműve előtt tisztelgett, az Uitz Teremben pedig Látóhatár és belső terek címmel Laszlo Milasovszky festőművész tárlata várta a közönséget. Bár a Tanár Úr dunaújvárosi szereplései kapcsán könnyűszerrel választhattunk volna akár a korai Uitz termi időkből is emlékképeket, ennek a közelmúltbeli fotónak olyan eleven és önfeledt energiái vannak, amelyek talán jólesnek, ránk férnek manapság. A szívünknek kedves művészettörténész rendre visszatér az életünkbe, mindig lelkes és figyelmes, akár egy Budapestről érkező megnyitós buszunkkal jön kiállításnézőbe, akár közös projekt miatt látogat meg minket. A kép reményeink szerint megőrizte a házi rosszalkodás atmoszféráját, hiszen a szakemberek, munkatársak mellett a kultúrpolitika és az újságírás illusztris képviselői is gond nélkül „beolvadtak” a Tanár Úr vezette klánba, ahol a Mestert ámulva hallgató, csöndes epizódokat a falkában röhögés fesztelen pillanatai váltogatták. Reméljük, lesz még osztályrészünk benne… 

57.
Nagy művészek magas koncentrációban az Uitz Teremben – 1995-öt írunk, erről nem csak Bencsik Barnabás művészettörténész, a Ludwig Múzeum egykori igazgatójának bőrkabátja tanúskodik, hanem egy újabb kiváló kiállítás emléke is. A fotó az 1995 tavaszán megrendezett Aritmia című csoportos kiállításon készült, balról jobbra a jelenleg a Glassyard Galériát vezető Bencsik Barna, majd jön a tündöklő triász: Nemes Csaba, Szűcs Attila és Komoróczky Tamás képzőművészek. Az Aritmiát, mely 1992-ben debütált, eredetileg összművészeti eseménynek szánta a Modern Művészetért Alapítvány stábja, ám a projekt egyre inkább a képzőművészetre és az elektroakusztikus zenére fókuszált, a kezdeti években még kurátor nélkül. Az 1995-ös találkozón Komoróczky Tamás, Nemes Csaba, Szűcs Attila és Geert Westphal szerepelt és Barna mondott beszédet a megnyitón . Szerencsére a képen látható művészekkel azóta is aktív a kapcsolat, szívünk szerint persze ez lehetne sokkal intenzívebb. Nemes Csabának 2019 telén rendeztünk egyéni kiállítást, elsősorban az elmúlt évtized festészeti anyagára fókuszálva, nagy sikerrel.  Szűcs Attilával és Komoróczky Tamással viszont nagyon jó volna egy új projekten ismét együtt dolgozni. Mindhárom képzőművész munkái megtalálhatóak a gyűjteményünkben, és ott voltak az ICA-D történetének eddigi legnagyobb gyűjteményes kiállításán, 2019-ben a kolozsvári Centrul de Interes intézményében, de nagyon szeretnénk árnyalni a képet, és további munkákra szert tenni tőlük a jövőben. Erre a kilátások sajnos elég borúsak, hiszen az Intézet költségvetéséből abszurd manőver volna a szerzeményezésre kiszakítani egy keretet, a magyar pályázati rendszer viszont nem sok jóval kecsegtet továbbra sem, ott évről évre fogy a levegő. Míg a 2010-es évek közepén három-négy alkotással tudtuk a kollekciót bővíteni, ma már örülünk, ha az általunk beadott sovány és ezerszer átgondolt kis listából egyetlen egy vásárlást realizálhatunk. És mégis, elnézve ezt a megkopott, több mint 25 éves fényképet és ismerve a jelent: tudva milyen nagyszerű pályát jártak be a képen szereplők és az akkor még csak álmainkban szereplő Intézet, minden nehézség ellenére boldogok lehetünk.

58.
Szívünknek kedvesek – Tarr Hajnalka képzőművész, és Mélyi József művészettörténész Deák Nórával, az ICA-D igazgatójával megnyitják az Autizmus mint metafora című kiállítást, 2017 nyarán. A nagyszabású, két helyszínen ( az ICA-D mellett a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban) megrendezett kiállításon autizmussal élő alkotók mellett kortárs képzőművészek szerepeltek olyan munkákkal, melyek tartalmukban, témájukban vagy alkotói módszerükben, attitűdjükben reflektálnak az autizmusra. A tárlat kurátorai Izinger Kati művészettörténész, Tarr Hajnalka és Deák Nóra voltak.
Tarr Hajni rengeteg energiát fektetett ebbe a dunaújvárosi kiállításba, ami tulajdonképpen az első közös projekt volt vele az ICA-D-ben. Persze korábban is sokat járt nálunk, de ekkor ismerhettük meg igazán azt a szenvedélyes, hiperérzékeny, szeretetre méltó, elvetemült humorú, maximalista nőt, akinek szakmai megmozdulásait, alkotói működését azóta valahogy másképp, ösztönösen és kicsit féltőn követjük nyomon – mint egy messzire (na tessék, pedig csak Budapest!) elszármazott lánytestvért. Az autizmussal foglalkozó kiállítás után nem sokkal, egyszerre mondtuk ki Hajni nevét, a műtárgyvásárlási pályázat leadása előtti napokban; és hála az NKA-nak és az ACB Galéria irántunk szociális árszabásának, végül sikerült a művész két gyönyörű, szőtt nyomatára szert tennünk. Abban az időszakban egyébként elhatároztuk, hogy tudatosan felzárkóztatjuk a gyűjteményt női fronton, ez a törekvés még mindig életben van, Hajni munkái mellett az utóbbi években sikerült egy szintén igen különleges technikával készült Csáky Marianne- nyomatot, a MANK-nak köszönhetően Nagy Kriszta egy Orbán portréját, és egy remek Cseh Lili-plasztikát a gyűjteménybe illesztenünk. De visszatérve Tarr Hajnira: a kör nem zárult be, hiszen nagy erőkkel készülünk az idei egyéni kiállítására, amin karantén ide vagy oda, Hajni gőzerővel dolgozik most is…  
Mélyi József művészettörténész szakmai segítségére igazság szerint lépten-nyomon rászorulunk, és Ő amikor csak tud, segít is. Zólyom Franciska művészeti vezető távozása után Deák Nóra, az ICA-D igazgatója arra kérte Szoboszlai Jánost, hogy alakítson egy szakmai stábot, és koordinálja annak munkáját. Így lehetett szerencsénk - abban az időben, amikor szakemberek foglalkoztatására még futotta – Mélyi Józsefet és Hornyik Sándort is kurátorként a kötelékünkben tudni, akik aztán nem csak a saját projektjeik, hanem az Intézet progressziója iránt is elkötelezettnek bizonyultak. Szoboszlai Jánost pedig az egyetemi munkája mellett sikerült „megtartanunk”. Sokoldalú és kidolgozott programévek vártak volna ránk, de 2010-ben megroppant a felépítmény. A helyi, Fidesz-vezette önkormányzat fokozatosan csökkentette az Intézet költségvetését; 2011-ben még sikerült nagy erőfeszítések árán kiharcolni húsz millió forintot a működésre, ám 2012-ben az ICA-D-nek ítélt 13,4 millió forint a szakmai stáb halálos ítélete volt. Akkor már nem számított, hány ember írta alá az icahelpet…
Még a krízis előtt fél órával Mélyi József kurálta az Agrikultúra című, 2011-es projektet, mely történeti és kortárs képzőművészeti szemszögből kívánta ismét reflektorfénybe állítani a mezőgazdaságot. A kiállító művészek: Bukta Imre, Csákány István, Csáki László, Imre Mariann, Kaszás Tamás és Palkó Tibor voltak. A kiállítás egyrészt megpróbálta feltárni a hatvanas-hetvenes évek kontextusában a mezőgazdaság és a kultúra, a vidék és a kultúrpolitika összefüggésrendszerét, miközben különböző műfajokban (film, irodalom, képzőművészet, reklám, karikatúra, fotó, iparművészet stb.) áttekintést nyújtott a korszak – elsősorban az 1962 és 1975 közötti időszak – idevonatkozó alkotásaiból. A projekt második rétegét a kortárs képzőművészek alkotásai és a korszakra vonatkozó reflexiói adták. A kiállítás a két réteget nem egymástól elkülönítve, hanem kölcsönhatásban mutatta be: a kortárs művészek alkotásai az archívumokból származó műalkotásokra, dokumentumokra épültek.
Visszatérve az emlékképhez és Józsihoz: Az autizmus mint metafora című kiállítás 2017-es megnyitója után szintén egy vernisszázson élvezhettük társaságát és gondolatait, 2019 telén, Nemes Csaba Helyi érték című tárlatán. Szerény, jó humorú, okos és átérzi a független, vidéki intézmény Pestről néha abszurdnak tűnő küzdelmeit. Megcsörgetjük és visszahív, majd ingyen tanácsot ad, kinyomozza nekünk a mű hollétét, odaadja írásait, gyorsan beszegődik a kurátor-művészek mellé kísérőszöveget írni ( Csákány István-Robert Olawuyi: A holnap helye -2018 ősze). Reméljük, hosszú még az a fonál, amelyet ma, egy kedves emlék apropóján felvettünk, és még sok alkalmat ad a sors e két, számunkra roppant értékes emberrel a közös munkára!

59.
Eredményhirdetés után – a „D-terv” című, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója kiállításához kapcsolódó dunaújvárosi gyermekrajz-pályázat és minikiállítás, a „Robot vagyok!” díjátadó - és megnyitó eseménye, 2019 februárjában.
A „D-terv” című csoportos tárlat az FFSE több, mint fél éves projektjének, kutatásának végeredményeképp jött létre, A Fehér Vera, Fromm Balázs, Kiss Richárd, Lázár Dóri, Martinkó Márk, Nagy Tibor, Németh Domonkos Tamás, Pólya Zsombor és Regős Benedek részvételével. A művészek több alkalommal ellátogattak Dunaújvárosba, megismerkedtek a várossal, inspirálódtak, előadásokat hallgattak, majd workshopok illetve egyéni munka következett, mígnem Cséka György esztéta kurátori közreműködésével összeállt a kiállítás anyaga.
A „D-terv”: pillantás volt egy városra, annak múltjára, jelenére, jövőjére. Letapogatás, kutatás, újratervezés. A város nyomainak, hangjainak, képeinek olvasása, nyomhagyás, séta. Egy különleges, relatíve „új”, az 1950-es években szinte a semmiből, egy ideológiából ki-és felhúzott város, vagy inkább utópia létmódjának, jeleinek körüljárása. Fejlesztések és variációk egy motívumra, kimozdítások, újraírások, élvezetek. Egy másik topográfia. 
A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója nem csupán saját reflexióit hozta helyzetbe a kiállításon; Lázár Dóri: „Város a jövőnek” (2019) című, kiállított munkájának „nyersanyagát” egy dunaújvárosi gyerekrajz-pályázat adta, melyből az FFS gárdája rögtön minitárlatot is szervezett, Robot vagyok! címmel, mely a „D-terv” végéig látogatható volt, s melyre a pályázat résztvevői nagy büszkeséggel el is látogattak. Nekünk, dunaújvárosiaknak sokszor meglepő, átmozgató és elgondolkodtató volt mindkét műegyüttes, hiszen a kívülálló, hozzánk érkező fiatal művész, vagy a mi városunkban cseperedő gyermek látószögét, érzéseit, problémafelvetéseit e projekt nélkül csak amatőr képzetek szintjén tudtuk volna megközelíteni. Az biztos, hogy a jövő Dunaújvárosa iránti felelősségérzetben és értékmentő szándékban nem volt hiány, a fiatalok projektjét az igényesség és az érintettség fémjelezte. 

60.
Őrült gyémánt – Karácsonyi László képzőművész Hakni című kiállításán dolgozik az Uitz Teremben, 2016 februárjában.  Laci egy meglehetősen kaotikus időszakban csöppent bele az életünkbe, igazság szerint mi rántottuk bele Őt a kicentizett, imbolygó dunaújvárosi hétköznapjainkba. Sexyállata (magas sarkú szandálban, topless rúdtáncoló őzfigurina) már „szemet szúrt” az ICA-D 2012-es, jobbnál jobb munkákat felvonultató FKSE-bemutatóján is (Világosan itt áll!). Egyéni kiállításának ötlete – noha évek óta dédelgettük – üstökösként csapódott be a 2016-os évadba, amelynek eredeti, konszolidált forgatókönyvét rendesen megcincálta  Zsinka Gabi művészettörténész terhessége. Laci egy ultra low budget, gyors határidős projektre mondott lelkesen igent, így megvalósulhatott a „Hakni”, és a régóta áhított közös munka is. (A tárlattal egyidőben a Kisteremben és a Pincegalériában Martinkó Márk Zárt kert című projektje futott.)
Kozák Zsuzska esztéta a kortarsonline.hu-n megjelent recenziójában így írt a Hakniról: „A vidéki kortárs művészeti intézmények egyik zászlóshajója a dunaújvárosi a farsangi időszakra Leslie Christmasnak engedte át nagytermét. A 18-as karikát kívánó művek, amelyek szakrális és profán témákat ötvöznek az alkotó szertelen leleményének talaján, banális és végletesen praktikus alapanyagokból fejlődnek ki. A most kirándultatott anyag alapos keresztmetszetét adja munkásságának, s amint a cím is sejteti, ez volt a kiállítás fő vállalása. A művész neve hallatán jó eséllyel pornográf objektjei jutnak eszünkbe, pedig a közönséges első olvasat alatt sokkal nyomasztóbb tartalmak is húzódnak: a gyermekjátékok és a szexipar alattomos stratégiáinak rokonsága, valamint a kapcsolódó összeesküvés-elméletek, hoaxok (hímtagok Disney-rajzfilmekben), de a vallásos hevület visszásságai is folyamatosan porondon vannak. Karácsonyi nevével összeforrt az obszcenitás, a defloralizáló attitűd, amely sokszor nem is művei tárgyára, hanem a befogadói élményre van kalibrálva – de ő ennél sokkal többet tud: cukrosbácsi módjára megkörnyékez korhatáros tréfáival, aztán arcul csap társadalmunk képmutató, egyezményes koreográfiáinak szenvtelen kimondásával.”
A Hakninak hála, újabb leckét kaptunk, a szó jó értelmében: nem számít a szegény ember vízzel főz-technika vagy a határidő, ha jó művésszel dolgozhatunk együtt. Karácsonyi Laci ösztönös tehetség, vagabund fenegyerek, aki trendektől, piaci vagy intézményi hátba veregetéstől függetlenül, fesztelen kreativitással dolgozik. 2016 nyarán gyorsan vissza is tért hozzánk; a Kapufa – futball a kortárs magyar képzőművészetben című csoportos kiállításon szerepelt egy munkája. Azóta a műtárgyvásárlásra is kísérletet tettünk az NKA pályázatának segítségével, ám a kiválasztott művel nem jutottunk át a tű fokán. Égető szükség lenne egy alternatív szerzeményezési stratégiára, különben vállalhatatlan űrökkel, bestoppolhatatlan hiányokkal kell majd számolniuk a pályázatfüggő gyűjteményeknek. Pedig egy jó Karácsonyi, úgy kell, mint az oxigén…

61.
Kuratóriumi elnök csavarbehajtóval – Gyöngyössy Csaba, az ICA-D-t fenntartó Modern Művészetért Közalapítvány kuratóriumi elnöke és Betuker István képzőművész installálás közben, a kolozsvári Centrul de Interes-ben, 2019 nyarán. A Kortárs Művészeti Intézet a Kolozsvári Magyar Napok eseménysorához kapcsolódva, egy csereprogram keretében a Centrul de Interes független, galériák összefogásával működő, kiállítóintézményében rendezhette meg története eddigi legnagyobb gyűjteményes bemutatóját.
A Centrul de Interes impozáns tereiben látható válogatás mintegy harminc év spektrumát ölelte fel , negyvenkét művész munkáinak segítségével nyújtott átfogó képet a dunaújvárosi gyűjtemény formálódásának történetéről.
Hála Betuker Pityukának, Berszán Zsoltnak, Florin Stefannak, és a Centrul-os képzőművészeknek, egy fantasztikus hetet tölthettünk a Centrul-os csapattal, élvezhettük hihetetlen vendégszeretetüket, és persze harcoltunk az idővel, és a csodásan tágas, ám a rendezés és építés szempontjából azért embert próbáló terekkel. Házigazdáink, amiben csak tudtak, segítettek, profin megszervezték a munkát ottlétünk alatt. Az építés utolsó estéjén, amikor már mindenki nagyon kimerült volt, és ment volna haza, egy ponton megbicsaklott a rendezőelv, és elkezdődött részünkről a tökölés a térben. A tehetetlenségben nőtt a feszültség, mindenki szerette volna feloldani a gubancot, és elvarrni a szálakat. Voltak, akik a fordulópontra várva vesztegeltek, és voltak, akik már kiugratták volna a nyulat a bokorból.
A mi Csabánk, érezve ezt a forráspontot, a tettek mezejére lépett: megfogta a csavarbehajtót és nekiállt installálni. Ezzel az aktussal végleg búcsút mondott kolozsvári szabadságának, sutba dobta turista munícióit. Sofőrként Ő hozott-vitt minket mindenhova, akkor kelt, amikor nekünk jó volt, és a visszautat is úgy vezette le, hogy a családhoz minél hamarabb hazaessünk. Nyugalma, intelligenciája és hedonizmusa kivételes kombinációban érvényesülnek karakterében; ha vele vagyunk, feloldódik a stressz, nincs semmi pánik, de mindig van jófajta irodalom és bor.
Gyöngyössy Csaba egy parányi, ám jelentős kör tagja: egyike azon keveseknek, akik élete összefonódott a Kortárs Művészeti Intézetével. Csabát rengetegen ismerik és szeretik Dunaújvárosban, ez elsősorban tanári hivatása miatt alakult így, míg egy nagyobb, kevésbé behatárolható térben pedig az irodalom és a borászat iránti szenvedélye kapcsolja be Őt egy másik, szintén szeretetteljes emberi hálózatba.
2000 áprilisában, éppen a Bánki Donát Szakközépiskola igazgatójává nevezték ki, amikor kapott egy telefont Bokor Zsuzsától, a helyi Önkormányzat kulturális osztályától. A Közalapítvány korábbi kuratóriumi testülete Dakó Csaba távozásával akkor maradt elnök nélkül, így Zsuzsa az elnöki poszt betöltésére kérte fel. Vicces volt, hiszen Csaba visszahőkölt a kapásból elnökké avanzsálás gondolatától, előbb tag szeretett volna lenni, de ott teltház volt, elnökre azonban roppant nagy szükség mutatkozott. Így nem volt választás, a rendszer beszippantotta, azóta pedig húsz év telt el a fizetés nélküli, társadalmi munkával. Gyöngyössy Csaba az Utószó című irodalmi antológia házigazdájaként a kortárs magyar irodalom megannyi nagyszerű alakját vendégül látta az Intézetben. Segítőkész, megbízható, elhivatott vezetője a kuratóriumnak, aki egy telefonhívásra újratervezi a napjait, elugrik reprezentálni, hazafuvarozza a művet vagy a csapatot, és mosolyogva meglapogatja a hátad a megnyitón, amikor alig állsz a lábadon. Persze a Federer-meccset vagy a pesti könyvbemutatót is meghallgathatod, hisz’ Te úgyis kihagytad… Ma Gyöngyössy Csaba kuratóriumi elnökünk húsz éve előtt tisztelgünk, köszi Csaba, jó borok, jó ételek, jó versek, jó helyek, de Te csak ne menj sehova innen, még jó sokáig…

62.
Kuratóriumi ülés az irodában – (balról jobbra) Szoboszlai János, Rohonczi István, Bokor Zsuzsa, Deák Nóra, Máté Lajosné Katika, Dr. Sipos János, Petrányi Zsolt és Gyöngyössy Csaba egy kuratóriumi megbeszélésen, 2001-ben. Maradunk még egy poszt erejéig a Modern Művészetért Közalapítvány működése fölött őrködő kuratóriumnál, ha már tegnap Gyöngyössy Csaba immár húsz éves elnöki praxisáról emlékeztünk meg.
A kuratórium szövevényes története az ICA-D megalakulása előtti időkre nyúlik vissza, egészen a tanácsrendszerig, illetve addig a ’89-es, Uitz Teremben rendezett Dali-kiállításig, mely apropóján Takáts Lajos, a Layota Art Studio tulajdonosa sorsfordító felajánlást tett: gyűjteményét a városra kívánta hagyományozni. Megindult hát az anyag számára a helykeresés, és tervszerűen felvetődött egy városi modern művészeti múzeum alapításának gondolata. Dr Varga Lajos Tanács Elnök közreműködésével 1990-ben alakult meg Birkás István képzőművész elnökségével a Modern Művészetért Alapítvány, melynek Takáts Lajos is tagja volt. Ez az Alapítvány kezelte volna a múzeumot, ami Takáts Lajos visszakozása miatt soha nem valósult meg. Ám ehhez az alapítványhoz került át ’90-ben a városi Bartók Színháztól az Uitz Terem működtetése, s ez az, mely ma már közalapítványként működteti az Intézetet. Munkáját pedig idestova harminc éve a mindenkori kuratóriumi testület felügyeli.
Deák Nóra ’91-ben készült, az Uitz Terem marketing tervéről készített szakdolgozatában is tetten érhető egy alapítvány terve, mely összefogva kezeli a kulturális ágak menedzsmentjét, egy kuratóriummal megtámasztva. A városi múzeum ötletétől inspirálódva Juhász Péter építész a Vasmű úti épület és utcarész „foghíját” hasznosítva megtervezte az új épületrészt, melynek elkészültével aztán új időszámítás kezdődött; az Uitz termes „szóló” korszak után megnyithatta kapuit egy valódi kortárs művészeti intézmény Dunaújvárosban: az ICA-D.
A kuratóriumban a kezdetektől a mai napig ott találjuk Bokor Zsuzsát, a városvezetés kultúráért felelős delegáltjaként, aki mintegy harminc éve (!) tagja a testületnek, s akinek érdemeiről már egy korábbi posztunkban meséltünk. A pénzügyek felelőseként szintén évtizedekig, egészen 2008-ig, fájó hirtelenséggel bekövetkezett haláláig segítette a Közalapítvány munkáját egy másik belevaló nő, a kiváló humorú, és nagy szaktudású Máté Lajosné Katika, aki bankigazgatói állása mellett lelkiismeretesen és jól szervezetten végezte a társadalmi munkát a Közalapítványnál: rendszeres pénztári ellenőrzést tartott, számviteli munkákat vállalt be az éppen aktuális döntéshozói ügyek mellett.
Művészettörténészek a kuratóriumban: érdekes adalék, hogy Sasvári Edit művészettörténész a kuratórium tagjaként kereste meg Páldi Líviát, akihez csatlakozott Szoboszlai János, így a fiatal művészettörténész páros lettek az ICA-D társigazgatói. Edit munkája mellett még Zwickl András művészettörténész szerepére illő megemlékezni, aki a kuratórium rendkívül hasznos és határozott tagja volt: ritkán foglalt állást, ám az a mozzanat minden esetben helytállónak, értékesnek bizonyult. A kuratórium művészettörténész tagjai korrekt módon sosem szóltak bele a vezetők által kijelölt szakmai tervbe –ezt is a javukra írhatjuk.
Az alapítvány a kezdetektől fogva igényt formált egy jogász kuratóriumi tagságára is, így szót kell ejtenünk két egykori önkéntes jogász kollégánkról, akik rengeteg problémát segítettek megoldani az Alapítványnál. Így kapcsolódott be néhány évre Dr. Végh Péter (egy korábbi posztunkban díjátadóként szerepel, ahol az 1992-es Dunaújvárosi Tárlaton Ő adja át az elismerést Kiss Tibornak, a Quimby zenekar frontemberének), a testület munkájába. Dr Sipos János pedig 2000-től nyújtott roppant értékes jogi segítséget, egészen 2013 telén bekövetkezett haláláig. János ( a tagoknak csak „Sipi” ) elvesztése emberileg és szakmailag is megviselte a kuratóriumot, tagi pozíciója azóta is betöltetlen.
Ők jogász praxisuk mellett is szívükön viselték a hely sorsát: a bíróság vagy az ügyvédi iroda felé menet beugrottak, hogy megkérdezzék, minden oké-e, és biztos kézzel átvezették az Alapítványt olyan rázós ügyeken is, ahol számít a hideg fej és a jog.
Fegyelmi eljárások, perek, a helyi politika cenzori villanásai… ezeknél a helyzeteknél ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy nem csak a jogász-tagok, de a teljes kuratórium és az elnökök is jelesre vizsgáztak (Főként Dakó Csaba és Gyöngyössy Csaba elnöksége alatt jelentkeztek ezek a kihívások.)
És elérkeztünk a történet velejéhez, a jelenleg is működő testület összetételéhez: Friedrich Ferenc Munkácsy-díjas szobrász, kutatómérnök, Rohonczi István ROHO képzőművész, a Széchenyi István Gimnázium tanára, Bokor Zsuzsa – az Önkormányzat humán osztályának kulturális szakembere, Juhász Péter építész és Gyöngyössy Csaba – a Bánki Donát Szakközépiskola egykori igazgatója, tanára (ma helyesen: oktató), kuratóriumi elnök.
Visszatekintve, valahogy évről évre szépen helyt állt a csapat – ez Deák Nóra igazgató lassan harminc éves tanúságtétele – a teljes kuratóriumról elmondhatjuk: jól gondolkodtak, fontos és helyes döntéseket hoztak, átszervezték a főállásbeli, és a privát életüket is akár, hogy az Alapítványt segítsék. Ma nagyítóval kereshetjük – akár Dunaújvárosban is - azt a kuratóriumot vagy felügyelő bizottságot, aki ingyenmunkában ezt a teljesítményt kipipálja, ilyen mértékű lojalitással, hosszú éveken, akár évtizedeken át. Mai posztunkban értékes, odaadó munkájukért mondunk köszönetet.

63.
Sváby Lajos és Birkás István beszélget az Uitz Teremben, 1994-ben. Mai posztunkban ismét időutazunk egyet, két, a város képzőművészeti hagyományát meghatározó, emblematikus alkotó: Sváby Lajos Kossuth-díjas festőművész és Birkás István Munkácsy-díjas festőművész előtt tisztelegve.

Sváby 1955-ben, egy nyári művésztelep alkalmával járt először Sztálinvárosban, majd főiskolai tanulmányai végeztével Dunaújvárosban telepedett le. „Egy új városban az ember közelebb van az élethez, szeme előtt mindig születik valami, és ez rendkívül izgalmas. Látni a születést, és részese lenni ennek a folyamatnak.” – a lelkesedéstől átitatott gondolatok a vadonatúj városba költöző Sváby-tól származnak, abból az időszakból, amikor értelmiségiek – írók, művészek, szellemi munkások – sokasága költözött a városba.

Ám a város szellemi arculatát kialakítani hivatott „betelepítési törekvés” aztán kudarcot vallott; a tárgyi-anyagi feltételek hiánya és az évtized első felében uralkodó politikai-ideológiai elvárások nem kedveztek az önálló művészi munka kiteljesedésének. A városi vezetők nem tartották tiszteletben a művészek és a művészet szabadságát, és kötelezően testálták rájuk a „népművelő” szerepet is, több fajta közösségi munkát (szakkörmunka, tagok toborzása, tehetségkutatás, ismeretterjesztő előadások tartása) is elvárva tőlük. A Pálfalvi János-Csasztka Ilona grafikus házaspár után néhány évvel érkezett Dunaújvárosba főiskolai évfolyamtársuk, Sváby Lajos, 1963-ban, amikor megkapta a Derkovits-ösztöndíjat, már itt élt, a Vasmű úti kiállítási terem (Uitz Terem, majd ICA-D) épületében kialakított műteremlakásban. Ez idő tájt vezette a Dózsa Filmszínház mai kamaratermében a Munkácsy Mihály Képzőművészeti Kört is. 1965-ben azonban visszaköltözött Budapestre. Műtermét a Művelődésügyi Minisztérium a fiatal if. Koffán Károly és Cyránsky Mária (a művésznő Hajnal című szobráról sorozatunk első posztjában írtunk) szobrászművésznek ítélte oda, mely aztán később Várnai Gyula képzőművészhez került, aki jelenleg is ebben a műteremben dolgozik. Sváby Lajos és Weiner Tibor jó barátok voltak, az építész többször járt Sváby műtermében. Sváby Lajos lánya Dunaújvárosban született, így a család – a Pestre visszaköltözés nyilvánvalóan jóleső végkifejlete ellenére – szép emlékeket őriz a Dunaújvárosban eltöltött évekről. Sváby Lajos életműkiállítását 1994-ben rendezte meg a Modern Művészetért Alapítvány, az Uitz Teremben. A tárlat a Hol élünk fesztivál? keretében zajlott, a mai kép pedig ennek a kiállításnak az előkészületeihez kapcsolódik; Sváby Lajos Birkás Istvánnal egyeztet a helyszínen.

Birkás István néhány évvel később, szintén főiskolai éveit követően, 1969-ben érkezett az új városba, annyi –jelentős - különbséggel, hogy míg Sváby egy idegen városban telepedett le, addig a Dunaújvárosból a főiskolai évekre Budapestre felköltöző Birkás ide tért vissza, zárójelbe téve a fővárosi érvényesülés lehetőségeit. És mi mindent köszönhetett aztán ennek a döntésnek a helyi képzőművészeti színtér…

Az 1973-ban, többek mellett Dakó Csaba, Egresi Zsuzsa, Erdész László, Friedrich Ferenc, és Pintér Lajos által alapított Amatőr Műhely életre hívása a hetvenes évek egyik „avantgárd” dunaújvárosi kezdeményezése volt. A szakköri tevékenységet messze meghaladó, az Uitz Terem pincéjében működő művészeti szabadiskolát csaknem két évtizeden át vezette Birkás István festőművész, ezzel oroszlánrésze volt a dunaújvárosi képzőművészeti színtér új, országos, és nemzetközi sikereket is magának tudó képviselőinek kinevelésében (Birkás-tanítványok voltak például: Friedrich Ferenc, Keserue Zsolt, Várnai Gyula, Rohonczi István, majd Rohonczi-tanítványok: Horváth Tibor, Kaszás Tamás…).

Birkás István a dunaújvárosi művészeti életet és intézményrendszert meghatározó közéleti személyiség volt, aki „már főiskolás korában részt vett a helyi sajtóban zajló Csend-vitában, ami azt firtatta, hogy miért nincs a városban akkoriban művészeti élet” (Kertész László: Birkás István), Életművéhez tartozott a kortárs képzőművészet megismertetéséért vívott harc: művésztársaival létrehozta az Y Galériát, de ott volt a Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpozion, valamint a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros kezdeményezői között is. Az Intézet 1997-es megnyitása után lemondott a Közalapítvány kuratóriumának éléről és a közélettől visszavonultan, a képzőművészeti munkának szentelte idejét.

Az ICA-D 2017-ben, a művész hetvenedik születésnapja alkalmából rendezte meg életmű-kiállítását, Lélekfestészet- Birkás István 70 címmel. A Munkácsy-díjas festőművész tekintélyes életművéből válogató, friss kutatásokon alapuló retrospektív tárlatot, a korábbiaktól eltérő kurátori nézőpontot érvényesítve Kertész László művészettörténész rendezte. Kutatásainak eredményét egy az életművet bemutató kismonográfiában publikálta, mely az ICA-D gondozásában jelent meg, s melynek bemutatóján még a művésszel együtt ünnepelhettünk, nem tudva, hogy ez az utolsó ilyen alkalom…2018. január 21-én Birkás István, „Pista festő” elhunyt - Dunaújváros egyik legemblematikusabb képzőművészét, a Modern Művészetért Alapítvány, majd Közalapítvány első kuratóriumi elnökét, több generáció mesterét gyászolta akkor év elején az általa is megálmodott Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros stábja, a Közalapítvány kuratóriuma, és egy megrendült város.

Dunaújvárosnak - véleményünk szerint- még kell, hogy legyenek vállalásai, elvégzendő feladatai a Birkás-örökség méltó kezelésének tekintetében. Örömre ad okot, hogy a művész szülőfaluja, Kunmadaras napjainkra emlékházat hozott létre és kiemelt figyelmet szentel a Birkás-életmű megismertetésének, bemutatásának. Reméljük, hamarosan a dunaújvárosi kultúra terében is a „helyére kerülhet” ez a csodálatra méltó életmű. A magunk részéről simán el tudnánk képzelni egy szép és izgalmas, a színtér alakulását a kezdetektől napjainkig művekkel, fotódokumentációval, interjúkkal, interaktív szituációkkal bemutató, friss szekciót az Intercisa Múzeumban, egy jó kis Amatőr Műhely-kulisszával például… de még megannyi javaslatunk lenne a témában. Igyekezni fogunk érvényre juttatni ezeket, hiszen a mi felelősségünk is része az egésznek… nem csak ápolni a hagyományt, de tovább is haladni az úton.

Lélekből kell festeni – mondta többször, „ami elsősorban a közösség emlékezetének a személyesen keresztül való megőrzését jelenti, de művészete „Lélekfestészet” azért is, mert expresszív gesztusai a lélek és a személyiség szabadságának a tárgyiasulásai." (Kertész László)

64.
Nem a szél fújta össze – Horváth Tibor képzőművész az Uitz Teremben dolgozik, 2013-as, egyéjszakás kiállításán (ICA –Popdown Store). Mai posztunkat a szívünknek kedves, jelenleg Berlinben élő és alkotó, ám ízig-vérig dunaújvárosi képzőművésznek szenteljük. Horváth Tiborról múlt alkalommal megjegyeztük, hogy Kaszás Tamással együtt Ő is ROHO tanítványa volt. „…A távollét, a budapesti vagy pécsi tanulóévek nem jelentik azt, hogy a fiatalok az éppen soros kollektív tárlatra csak elcipelik a műveiket, majd a kiállítás zárásakor szótlanul leakasztják azokat a falról, kiveszik a DVD-lejátszóból, és újra eltűnnek. Például, ha Horváth Tibor egy-egy nagyobb volumenű munkája kivitelezésének helyszínéül Dunaújvárost választja, akkor biztosra vehető, hogy első telefonhívásainak egyike ROHO-nál csörög ki, aki jelenlétével, tanácsaival éppúgy segíti az adott alkotás megszületését, mint munkagépeivel.”  –írja Fehérvári Tamás esztéta, az ICA-D kurátora, későbbi művészeti vezetője, aki a művész nem egy, az Intézet történetével „összeégő” projektjét feleleveníti a Legifjabb képfajták címmel írt tanulmányában, az Acélecset – művészet az ország közepén című, a dunaújvárosi képzőművészetnek szentelt, remek kis tanulmánykötetben.

Mesél a Műcsarnok Szappanopera című kiállítására készült, a 2005-ös Dunaújvárosi Tárlaton is bemutatott Projectjéről - egy öt limuzinból álló autókaravánt ábrázoló, egyetlen fatörzsből kifaragott, hosszú plasztikáról -mely kapcsán kiderül, hogy nem csak Perneczky Géza de Petrányi Zsolt tetszését is elnyerte, aki akkoriban az Intézet Igazgatója volt, s aki úgy tervezte, meg is vásárolja a művet, de aztán kifelejtette a  műtárgyvásárlási pályázatból. Ezen „mulasztása” újabb Horváth-munka megszületését eredményezte; Az Ígéret-ét (egy A4-es nyomtatvány, ”Ígéret-engedményezési megállapodás” – Horváth akciója egy netes árverésen a legmagasabb összeget kínáló személynek engedte át a jogot arra, hogy Petrányi Zsolton számon kérje a felé tett ígéretet. Az árverés végül 8100 Ft-os tranzakcióval sikerrel zárult).

A 2005-ös Dunaújvárosi Tárlat óta tizenöt év telt el; és Horváth Tibor műveit – hál’istennek- a mai napig rendre ott találhatja a dunaújvárosi közönség a bemutatókon. Ő azon kevés, a városhoz kötődő képzőművész egyike, aki számos díjat besöpört ezeken a helyi és Fejér megyei tárlatokon. És ha a Project karmája nem az volt – már csak a méretei miatt sem – hogy a gyűjteménybe kerüljön, szerencsére jött helyette más : az Aerob című videóinstalláció (2001), majd az Egy kiloliterméter (2004 márvány, drótkötél), a Cím nélkül – neon horogkeresztje (2006),  a szintén Cím nélkül futó (Jobb együtt mint egy üt) macskakő-objektje (2018) és az Erős mint a bűn lajstroma, ytong téglából, 2013-ból. E két utóbbi munka szerepelt az elmúlti évek két nagyszabású gyűjteményes bemutatóján is, az AQB Project Space-ben rendezett Életjel című tárlaton, 2018 őszén, és Kolozsvárott, a Centrul de Interes-ben rendezett Térfélcsere II. című kiállításon.

A gyűjteményes és szalon jellegű kiállításoktól távoli, a művész karakteréhez annál jobban passzoló regiszter volt a 2013-as ICA Popdown Store, mely egyéjszakás –ugyanakkor nagyon is melós, nehézsúlyú – műélvezetet kínált. A Vass László kőműves mester és Horváth Tibor által kis méretű válaszfaltéglákból emelt installáció, az Arbeit Macht Dich hajnalra virradóra készült el, és az Uitz Terem kirakatához szegezte az arra császkáló városiakat. A mű egy másik variációját emelte be Tímár Katalin művészettörténész, kurátor a [csend]- Egy Holokauszt-kiállítás (2014 Ludwig Múzeum) anyagába, ott nyitó-műként, boltíves formában szerepelt, a látogató feje fölé nehezedve.

Tulajdonképpen a zabolátlan, villanásokra hajlamos Horváth Tibor kiállító terektől független praxisa legalább annyira izgalmas és figyelemre méltó, mint intézményekre, galériaterekre csillapított jelenléte. Nézzük most csak Dunaújvárost a teljesség igénye nélkül : vajon az itt élők közül hány ember szeme csillan fel, ha felidézzük az erdőben sétáló, magyar zászlóra rivalló Boda András-os videóját? Vagy hányan emlékeznek a városszerte felbukkanó, betonból készített Euro-jeleire? (Újpart Alkotónapok – Itthon a tábor, ICA-D 2012) És ott volt 2008-ban egy remek public art projektje, a Memorandum is, mely a város fennállásának hatvan  évét  a Dunaújvárosi Hírlap archívumának képei segítségével fogta át és bolygatta meg. A Városháza téren felállított pavilonban egy vetítés formájában kortól függetlenül mindenkit érdekes élmény és kihívás elé állított. Mi az, amire emlékszünk, mi az, amiről mások emlékezete nyomán tudunk, és itt ráismerünk, mi az, amire nem akarunk emlékezni és mi az, ami még ma is eleven vitákat vált ki? A két hétig üzemelő pavilon egy beszélgetéseknek is helyet adó, interaktív időkapszula volt, amit mi nagyon bírtunk. Horváth Tibor a hazai képzőművészeti színtér extravagáns figurája, aki sokat tett azért, hogy országunk ügyes-bajos dolgai ne maradjanak művészi reflexiók nélkül. Provokatív, vagabund, domináns jelenléte, brusztos állásfoglalásai, odavágott, minimál jeladásai miatt megosztó is. Szeretjük ragyogó ötleteit, komorkodásait, és szeretjük, hogy villámokat szór, néha ránk is… Szeretjük Őt. Manapság ritkán jár mifelénk, de egy dolog biztos, jó lesz, ha benéz, mert ideje elkezdeni a munkát egy régóta tervezgetett egyéni kiállításon…

65.
Kulcsszerepben – Szoboszlai János művészettörténész Kósa János Jövőkép makett című kiállításának megnyitóján, Térey János íróval, 2013 decemberében. Mai posztunk az Intézet történetének egyik meghatározó alakjáról, Szoboszlai Jánosról szól. Az ICA-D egykori társigazgatójáról, igazgatójáról, majdani művészeti vezetőjéről már nem egy emlékfoszlányt felvillantottunk ebben a sorozatban, de haladjunk csak sorban: 1996-ban Sasvári Edit művészettörténész, az Uitz Termet működtető Modern Művészetért Alapítvány kuratóriumának tagja megkereste Páldi Lívia művészettörténészt egy dunaújvárosi kortárs művészeti központ koncepció-és programtervének kidolgozásával és megvalósításával kapcsolatban. Páldi Lívia pedig Szoboszlai Jánoshoz fordult, akivel társigazgatóként el is kezdték ’96-tól a munkát. Az Intézet misszióját, tevékenységi köreit, struktúráját – az intézményi működés máig érvényes alapjait János álmodta meg és rakta össze, míg Páldi Lívia a szakmai tartalomért felelt.

1997. szeptember 12-én 16 órakor Birkás István, a Modern Művészetért Közalapítvány egykori elnöke, Almási Zsolt, Dunaújváros Megyei Jogú Város akkori polgármestere és Marosi Ernő, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportjának volt igazgatója átadta a hatvanas években épült Uitz Teremhez kapcsolódó új épületrészt. Ezzel az aktussal megszületett a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros. Az intézménnyé válás történelmi jelentőségű pillanatában még megilletődve osztozó társigazgatók csak viszonylag rövid ideig dolgoztak együtt, 1999-ig, Páldi Lívia egy, hosszabb külföldi ösztöndíj miatti távozásáig.

Szoboszlai János nem csak az immár teoretikai alapokra helyezett kiállítás-és kultúraszervező munka beindításában vállalt oroszlánrészt, hanem a debütáló kortárs művészeti központ szakmai programjainak, a kiállítási repertoár karakterének markáns és profi alakítója is volt. Művészettörténészi, kurátori és vezetői munkája hosszú időre Dunaújvároshoz kötötte: 1996-tól 2001-ig dolgozott igazgatóként, számos jelentős kiállítást és szakmai programot hozott tető alá a fiatal Intézetben, s mivel egy nemzetközi szakmai hálózatba tagozódó intézmény alapjain építkezett, rendszeresítette a nemzetközi viszonylatban is jelentős kulturális események előfordulását Dunaújvárosban. Olyan kortárs művészeti produktumokét, melyek vetekedtek bármely európai nagyváros hasonszőrű megmozdulásaival. Ezért a teljesítményért nem csak az ICA-D, de a vidéki, takaréklángon égő iparváros is hálával tartozhat neki.

2001 az elválás éve volt: János meghívást kapott a School Of The Art Institute-ba (Chicago, USA)  ahol vendégtanárként tevékenykedett. Távozása után dr. Petrányi Zsolt, a Műcsarnok Kiállítási Osztályának korábbi vezetője került az Intézet élére. (Természetesen az Ő igazgatói időszakát is felelevenítjük hamarosan.) Aztán évekkel később, Deák Nóra, az ICA-D jelenlegi igazgatója kérésére visszatért; Zólyom Franciska művészeti vezető távozása után kereste meg újfent azzal, hogy szervezze meg újra a munkát Dunaújvárosban - hozzon létre egy kurátorokból álló stábot, és koordinálja azt. Így üdvözölhettük köreinkben – sajnos fájóan rövid időre - Hornyik Sándor és Mélyi József kurátorokat. Ez a megújult struktúra a szakembereket megbízási formában foglalkoztatta, így lehetővé vált, hogy János a Képzőművészeti Egyetemen végzett munkája mellett az Intézetben is dolgozhasson. A helyi politika aztán beintett a progresszív munkának: Sokoldalú és kidolgozott programévek vártak volna ránk, de 2010-ben megroppant a felépítmény. Az önkormányzat fokozatosan csökkentette az Intézet költségvetését; Szoboszlai János felvette a kesztyűt, így 2011-ben még sikerült nagy erőfeszítések árán kiharcolni húsz millió forintot a működésre. A lejtmenet időszakában János mindent elkövetett, hogy tompítsa az esést: a válsághelyzettől függetlenül is rengeteg erőfeszítést tett, hogy a helyi politika és az Intézet viszonyát új, konstruktív mederbe terelje, de a Baráti kör vagy az ICA Help „hadba állítása”, majd a tűzoltásra két évig (2011-12) megoldást jelentő, krízisalapból elnyert pályázati pénz mozgósítása is az Ő hatékony válaszlépései voltak.  Ám 2012-ben az ICA-D-nek ítélt 13,4 millió forint már a leérkezés, a szakmai stáb halálos ítélete volt. Hornyik Sándor és Mélyi József után Szoboszlai János is elhagyta a süllyedő hajót.

Első blikkre annak a bizonyos „pesti” figurának látszott: elitistának, tőlünk idegen gesztusokkal, sztorikkal, kezdetben zavaróan öntudatosnak is tűnt, az együtt töltött idő alatt azonban hamar kiderült; rokon meggyőződések hajtják, értékrendje, döntései jól esőek, becsülni valóak . János nem előadta magát, nem fecsegett a felszín, Ő az volt, aki. Roppant szervezetten, precízen dolgozott, ütemterveket, grafikonokat, hatástanulmányokat ontott magából, és jó főnök is volt, aki nem csak követelt, de bizalmat, teret is adott annak, akit méltónak talált rá. Tudatosan, töretlen lendülettel építette az Intézet kapcsolatrendszerét, rettentő figyelmet fordított a médiában való jelenlét minőségére. Együttműködési megállapodást kötött például a Szépművészeti Múzeummal, amihez idecsábította Baán Lászlót, a Szépmű igazgatóját egy sajtótájékoztatóra, a krízis időszakában pedig olyan elképesztő szintre felduzzasztotta az ICA Help-et, hogy már mindenki csodálkozott annak létszámán és összetételén. (Bal-és jobboldali értelmiségiek, köztük például egykori miniszterek álltak be a sorba…) Országos léptékű, a fővárosi színtérre kívánkozó szakmai programokat csinált Dunaújvárosban: megrendezte például a kortárs kiállítóhelyek találkozóját, melyen Paks, Székesfehérvár, Veszprém, Pécs, Debrecen, Kaposvár, Győr, Szombathely és Budapest meghatározó kortárs képzőművészeti intézményeinek képviselői dugták össze a fejüket, hogy átbeszéljék a problémákat (Kibeszélő, 2011 március, ICA-D). Itt, Dunaújvárosban.

És hány kiváló projektje volt! Csoportos kiállítások közül éppen csak jelzésszerűen utalunk vissza nagy kedvencünkre, az európai körútján az acélvárosban is lehorgonyzó internetes (!) munkaállomás,  high-tech szellemi központ és kültéri szobor-projektre: a - The Parasite European Tour-ra (1997 ősz), illetve egy másik favoritunkra, a közép-európai művészeket bemutató kiállítás-sorozat első nagy dobásaként bemutatott, nagy sikerű Who by Fire-ra. Az ICA-D és az Art Radionica Lazareti-Dubrovnik együttműködésében 6 művész szerepelt Horvátországból: Boris Bakal, Darko Fritz, Kristina Leko Fritz, Tomo Savic-Gecan, Slaven Tolj, Sonja Vuk, társkurátor: Darko Simicic (1997 tél).

Az egyéni kiállítások lajstromából pedig zárásképpen egy bőkezű merítés, „bi-bi-bi”-jeligére: : Ádám Zoltán, Braun András, Gál András, Ujházi Péter, Kósa János, Szűcs Attila, Csörgő Attila, Radák Eszter, Mátrai Erik, „Nemes Csaba”, „Veress Zsolt”, Nicolas Anatol Baginsky, Roman Ondak, Weiner Reiterer, Markéta Othová, Jean Nouvel, Benczúr Emese, Mirjam Staub, Barbara Wisser…és még sokan mások… Mai posztunkkal Szoboszlai János dunaújvárosi éveiért mondunk köszönetet.

1%

2020. májuselőző hónapkövetkező hónap
HKSzCsPSzV
18.123
19.45678910
20.11121314151617
21.18192021222324
22.25262728293031